Gedő Lipót grafika. In. A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

Az alábbi válogatásunk bepillantást kíván nyújtani Klebelsberg Kuno szellemiségébe, államférfiúi és kultúrpolitikusi tevékenységének irányultságába, gondolkodásának mozgatórugóiba. Klebelsberg munkásságának gazdag forrásai állnak rendelkezésünkre. Itt most cikkei, beszédei és törvényjavaslatai alapján válogattunk. 

Klebelsberg Kuno szónokolt közgyűlésen, kongresszuson, avató ünnepségen, tanfelügyelői értekezleten, hivatalos és kultúrközegben, ahol csak lehetősége adódott, hogy elképzeléseit, terveit népszerűsítse. Huszti József szerint Klebelsberg meggyőződésből fakadó, a túléléssel azonosított művelődéspolitikáját “minden magyar szívbe bele akarta plántálni”. Beszédei, szónoklatai ennek megfelelően tettértékkel bírtak: helytől és alkalomtól függetlenül, rendszerszerű gondolkodáson alapuló programhirdetések voltak.

“Hasztalan csinálnánk intézményeket, ha üdvös és hasznos voltukat a közvélemény nem látná be, ha a nemzet azokat rokonszenvével és szeretetével nem avatná magáévá. Azért járom az országot a Rába melléki végektől föl Nyíregyházáig hirdetve mindenütt kultúrpolitikai törekvéseim sorsdöntő jelentőségét. Ezért nyúlok gyakran tollhoz más- és más érvekkel, más és más beállítással, különféle utakon ugyanazon cél felé. ”

Klebelsberg Kuno, Miért írok cikket? In. Pesti Napló, 1927. november 27.

Részlet a Magyar Történelmi Társulat közgyűlésén tartott elnöki megnyitóbeszédből. Elhangzott 1917. április 26-án. Megjelent a »Századok« 1917. évfolyamának 209-224. lapjain. (Részlet a benyújtás alkalmával mondott beszédéből. Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927.)

“De van a magyar tudományosság és így a magyar történetírás fellendülésének egy nagy akadálya, amelyet nehéz lesz leküzdeni, mert a magyar közszellem mélyén rejlik. Minden más tevékenységgel szemben túlságos jelentőséget tulajdonítunk a politikának. A napi politika izgalmainak nagyítóüvegén át semmiségek nagy események csalóka látszatát keltik, melyek a történeti távlatban szappanbuborékként oszlanak el. Közvélemény és sajtó a politikai élet szereplőire vetíti a közfigyelem fénycsóváját. Természetes, hogy a fényesebb előmenetel és a nagyobb közelismerés a politika terére csalja a tehetségeket, amelynek zord légkörében sokan meddővé váltak, akik az irodalom és tudomány terén hasznosat alkothattak volna. Le kell fokozni a köztudatban a politikai szereplés jelentőségét. Ne a politizálás, hanem a közegészségügyi, kulturális, tudományos és irodalmi, közgazdasági és szociálpolitikai alkotás legyen ez új nemzedék eszménye. Ez a háború nagy pedagógus volt. Óriási tüzének világánál jobban megláthattuk az élet nagy realitásait, valódi szükségleteinket. Adja az Isten, hogy a magyar lélek nagy alkotási vágya gyümölcsöző munkában nyerjen kielégülést. Hozza meg az eljövendő béke a kulturális javak legnagyobbikának, a magyar tudományosságnak a várva-várt általános Fellendülést!”

Részlet a Magyar Történelmi Társulat közgyűlésén tartott elnöki megnyitóbeszédből. Elhangzott 1920. május 14-én. Megjelent a »Századok« 1920. évfolyamának 321-340. lapjain. (Részlet a benyújtás alkalmával mondott beszédéből. Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai, 1916-1926. Budapest. 1927.)

“Tisztelt Közgyűlés!
Midőn 1917 tavaszán megtisztelő bizalmukból az elnöki széket elfoglaltam, azt a hazafias reményemet fejeztem ki, hogy Magyarország ép területtel és megnövekedett tekintéllyel kerül ki a világháborúból. Remélni akartam, remélnem kellett, hogy Mohi és Mohács, Nagymajtény és Világos megismétlődni nem fog, hogy tüneményes katonai erőfeszítésünk után magyar békét, vagyis olyan békét köthetünk, hogy senkit ki nem rabolva, a magunkét biztonságban bírhatjuk. (…) A forradalmi mámor elmúlt. Itt a kijózanodás ideje. Ne áltassuk magunkat! Következnek a szükség és nélkülözés keserves évei. Atyáink nagy örökségét ez a nemzedék eltékozolta. Következik összes viszonyainknak összezsugorodása. Itt egy ember, ott egy intézmény dűl romba. A magyar történeti intézet lehetne az a bárka, mely a magyar történetírást átmenthetné a jobb jövő révpartjára. Ez a mentés most a mi nemzedékünk feladata. A veszedelem nagy. A vészjelt e helyről megadni szomorú, de hazafias kötelességem.”

Részlet a Magyar Történelmi Társulat közgyűlésén tartott elnöki megnyitóbeszédből. Elhangzott 1921. december 30-án. Megjelent a »Századok« 1921. évfolyamának 145-160. lapjain. (Részlet a benyújtás alkalmával mondott beszédéből. Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927.)

“Tisztelt Közgyűlés!
1920 tavaszán, midőn a Magyar Történelmi Társulat közgyűlése nemzeti katasztrófáink után első ízben összeült, éles vészjelt adtunk, hogy a magyar közvéleményt kábultságából felrázzuk s hogy a nemzeti áldozatkészséget művelődésünk megmentésére fölkeltsük. Agitációs munkánk nem maradt eredménytelen. Társulatunk céljaira ezideig „kereken 4 millió gyűlt össze. De a Történelmi Társulat akciója fölkeltette az Akadémia, a Kisfaludy- és a Petőfi-Társaság nemes versenyét is, s ma már el lehet mondani, hogy a tudományos és irodalmi nagy szervezeteknek mintegy 10 millió alapjuk van, ami tervszerű és gazdaságos felhasználás mellett még a mostani drágaságban is számottevő munkásság kifejtését teszi lehetővé.”

Részlet a Magyar Történelmi Társulat közgyűlésén tartott elnöki megnyitóbeszédből. Elhangzott 1922. november 30-án. Megjelent a »Századok« 1922. évfolyamának 609-625. lapjain. (Részlet a benyújtás alkalmával mondott beszédéből. Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927.)

“Tény, hogy közvetlenül a háború után a szellemi munka jövedelmezősége és a testi munka hozadéka között az egyensúly megbomlott. Ennek következménye, hogy a szellemi foglalkozásoktól elfordulnak, odahagyják a nagy iskolákat. Sajnos tény, hogy a közönségesség tért hódít és hogy társa, a tudatlanság, mind önteltebb, mind lármásabb, mind terpeszkedőbb. (…) Ez egy új világ keletkezése. A művelt emberiség hálás lenne önöknek, ha segítenének megakadályozni szellemi örökségének rombadőlését. (…) Alighogy a bolsevizmus posványából kivergődtünk, a Magyar Történelmi Társulat nyomban felvette a tudományos munka folytonosságának fonalát és ma már büszkén állapíthatjuk meg, hogy ezen a téren a magyar tudományos szervezetek között mi voltunk az elsők. Innen van az, hogy minden számottevő magyar historikus keze tele van dologgal. A vetés érőben van, a könyvek készülőben, az altruista nyomda üzemben, a kiadáshoz szükséges papír birtokunkban. A Történelmi Társulat erejének tudatában nyugodtan néz a jövőbe. A trianoni béke minden poklán át sem tudják ellenfeleink meggátolni, hogy a magyar művelődést megmentsük.”

Portréfényképe 1900-as évek elejéről. Forrás: SZTE Médiatéka

Törvényjavaslat nemzeti nagy közgyűjteményeink önkormányzatáról és személyzetük minősítéséről. Benyújtatott a nemzetgyűlés 1922. augusztus 17-iki ülésén. (Részlet a benyújtás alkalmával mondott beszédéből. Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 74.)

“Tisztelt Nemzetgyűlés!
Az előttem felszólalt tisztelt képviselő úr szép és szakszerű beszédben találóan hangoztatta kulturális fölényünket. Valójában azon kincsek között, amelyek a magyar nemzetnek a nagy összeomlás után is megmaradtak, az első helyet foglalja el az a művelődési fölény, amellyel a magyar nemzet ma is bír az őt környező keleteurópai népek felett. Nekünk szent kötelességünk, hogy ezt a művelődési fölényt megőrizzük, megtartsuk, s úgy, amint apáinktól átvettük, fiainkra is átszármaztassuk. De nekem, mint aki ma a magyar közművelődés állami ápolásáért felelős vagyok, mindig hangsúlyoznom kell azt az igazságot, hogy a kultúra nem olyan kincs, amelyet puszta őrzéssel meg lehetne tartani. A művelődést minden egyes nemzedéknek verejtékes munkával kell újra és újra kiküzdenie s a nemzetnek is folyvást dolgoznia kell, hogy a maga művelődési szintjét fenntarthassa. Ha azt vizsgálom, hogy melyek azok az eszközök, amelyekkel a nemzetek művelődésüket megtarthatják és továbbfejleszthetik, akkor én erre főleg két nagy eszközt látok. Az első a népműveltségnek, a tömegműveltségnek a fejlesztése, a második magának a tudományosságnak az ápolása.”

A Magyar Tudományos Akadémia állami támogatásáról szóló törvényjavaslat. Beterjesztve a nemzetgyűlés 1922. november 28-iki ülésén. (Részlet a benyújtás alkalmával mondott beszédéből. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 133.)

“Nekem, mint aki ezekben a nehéz időkben a magyar kultúra ápolásáért felelős vagyok, az elődeimtől átöröklött szent kötelességem, hogy a tudományos kutatásnak függetlensége felett őrködjem. (Helyeslés a jobboldalon és a középen.) Ennek garantálása végett három rendelkezést vettem fel a törvényjavaslatba. Az első szakaszban számszerűleg is megállapítottam azt az évi szubvenciót, amely az Akadémiának ezentúl kijár. Másodszor, kiemeltem magában a javaslatban azt, hogy az Akadémia a kormánynak elszámolási kötelezettséggel nem tartozik. Az Akadémiának van igazgatótanácsa, amelyben az alapító családok képviselői, az ország legkiválóbb funkcionáriusai, a dologhoz hozzáértő, a tudományok iránt érdeklődő férfiak ülnek benn, ezek tehát az Akadémia számadásait mindenkor az Akadémia keretén belül ellenőrizni fogják. Nincs tehát semmi szükség arra, hogy itt egy további ellenőrzés lehetősége nyittassék meg, annál kevésbé , mert ilyen kormányellenőrzés mindig módot nyújthatna a mindenkori politikai törekvéseknek az Akadémiába való beszivárgására, amivel szemben mint kultuszminiszternek a leghatározottabban állást kell foglalnom.”

Klebelsberg avatóbeszéde közben. Forrás: SZTE KK Képtár és Médiatéka

A tihanyi biológiai intézet alapkőletétele alkalmából mondott beszéde. Megjelent a »Nemzeti Újság« 1926. augusztus 24-iki számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 204-205.)

“Kultuszminiszteri tisztem kötelességemmé teszi, hogy éber figyelemmel kísérjem a nagy nemzeteknek és a bennünket környező közép és kisállamoknak kultúrpolitikáját. A nagy nemzetekét azért, hogy lássuk a világ kultúrpolitikájának uralkodó eszméit és a magunkét ezekkel a világáramlatokkal állandóan összhangban tartsuk. A német, francia, angol és amerikai kultúrpolitikai orientáció vezetett rá a természettudományi oktatás és kutatás, különösen a kémia és a biológia felkarolásának szükségességére. De éberen figyelnem kell azt is, mi történik körülöttünk a szukcessziós államokban és tovább keleten és délen, a végből, hogy azt az előnyt, mellyel azokat a művelődési versenyben ma még megelőzzük, nemzeti katasztrófánk dacára továbbra is fenn tudjuk tartani.”

A berlini egyetem aulájában 1925. október 20-án. A német nyelvű előadás ezen fordítása megjelent a »Néptanítók Lapja« 1925. november 1-i számában és a »Budapesti Szemle« 1926. 1. Füzetében. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 213.)

“1895 októberében – tehát éppen harminc évvel ezelőtt – egy ifjú magyar jelent meg a Friderica Wilhelmina Rektor Magnificus-a előtt, hogy tiszteletteljesen kérje az Alma Mater kebelébe való felvételét. Most, harminc esztendő után, ez a magyar ismét visszatért Berlinbe s ott ugyanazon a helyen áll, hol egykor az ősz tudós kezét nyújtotta neki. Termékeny ismeretekben meggazdagodva, hálatelt szívvel hagyta el annak idején a német birodalom fővárosát; ma pedig elhozta magával csodálatát a német kultúra kiterjedése és mélysége, a német nép nagysága előtt, annak a hatalmas népnek, amely talán még sohasem mutatkozott annyira nagynak, mint a Tilsit és Versailles után következett végzetes években. Három évtizeddel ezelőtt az ifjú csupán a maga személyes nagyrabecsülését és szeretetét hozta magával a német szellem és a német egyéniség iránt; ma, a férfi, felelősségteljes állásában egész Magyarország nevében tolmácsolhatja bensőséges ragaszkodás és a mélyen átérzett hála érzelmeit a nemes szenvedő társnak, a nagy német nemzetnek. Szerfölött megtisztelő meghívásnak engedve, kettős szándékkal jöttem Berlinbe: egyrészt azért, hogy azokat a szellemi kötelékeket, melyek a magyart és németet mindenkor egyesítették, ha lehet, még szorosabbra fűzzem, másrészt, hogy beszámoljak arról az ernyedetlen munkáról, melyet Magyarországon az összeomlás után végeztünk, a hagyományokban gazdag magyar kultúra megmentésére.”

Br. Eötvos Loránd emlékezete. A budapesti tud. egyetem bölcsészeti kara által 1923. május 27-én báró Eötvös Loránd arcképének leleplezése alkalmából tartott ünnepi beszéd. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 258.)

“Az emberi lélek nemes megnyilatkozása a megemlékezés, a család megemlékezése elhunyt tagjairól, a nemzeté elköltözött nagyjairól. De miránk magyarokra nagyjaink emlékének felidézése egyúttal erkölcsi tiltakozás is az ellen a sors ellen, amelyet a világháború győztesei reánk róttak. A nemzet, melynek olyan költői voltak mint Petőfi és Madách, kiknek centenáriumát ez évben ünnepeljük és olyan természettudósa, mint báró Eötvös Loránd, kinek képe leleplezésére ma egybegyűltünk, az a nemzet a népek nagy családjában nélkülözhetetlen tag, a Mindenható világtervében szükségszerű elem, melyet így eltiporni nem lett volna szabad, melynek gyengítése szegényebbé teszi az emberiség szellemi életét.

Eötvös vonzó egyéniségének megrajzolására énnálam sokkal alkalmasabbak azok, kik hozzá, mint emberhez és mint tanárhoz közelebb állottak. De mivel korban tőlem távolabb állott, talán inkább láthatom már történeti körvonalait. Én életének sommáját abban ismerem fel, hogy mint tanár egyúttal kutató, mint politikus, organizátor volt. Három fizikai probléma: a felületi feszültség, a nehézség és a mágnesség kísérleti kutatásának rendjén olyan felfedezéseket tett, melyeket a világ tudományossága is elismert és amelyek további vizsgálódásoknak eddig nem ismert lehetőségeit nyitották meg. Mint kultuszminiszter és kultúrpolitikus pedig megszervezte az Eötvös-kollégiumot, mely intézmény felállítása középiskolai tanárképzésünk terén korszakalkotó.”

Portré 1930 körül. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

Búcsúbeszéd Blaha Lujza ravatalánál 1926. január 20-án. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 301-302.)

“A magyar művelődésnek súlyos vesztesége van megint. Nagy művésznő távozott az élők sorából, kit két egymást követő magyar nemzedék szeretett és becsült. Ízig-vérig művésznő volt, de azonfelül olyan nemzeti hivatás jutott osztályrészéül, melynek a betöltésére éppen csak ő volt képes. Bírt a nagy művészeknek azzal a titkával, hogy szebbé és a szép révén nemesebbé tegye az emberi életet. De túl a művészeten, voltak olyan hazafias érdemei, hogy a magyar művelődéstörténelem meg fogja őrizni emlékét még akkor is, amikor éneke már régen elcsendült. Oda kell sorolnunk azok közé a nagyjaink: államférfiak és városépítők közé, akik a modern magyar Budapestet megalkották, mert a város nemcsak kövekből és emberekből áll, hanem szellemből is. Blaháné azok közé tartozott, akik Budapestbe magyar lelket leheltek. A kiegyezéstől az összeomlásig eltelt félszázadnak talán legnagyobb alkotása Budapest. De nem volt elég Budát, Óbudát és Pestet, ezt a három német várost egyesíteni, szép és népes várossá fejleszteni, magyar várossá kellett azt tenni, hogy igazi központja lehessen szellemi életünknek. A német színészet sokáig tartotta a versenyt a mi magyar színházunkkal. Blaháné volt az, aki azzal a csodálatos varázzsal, mely egyéniségéből kisugárzott, s művészetének, dalainak hatalmával meghódította a magyar nyelv, a magyar lélek számára Budapest népét. A népszínmű terén minden egyes alkotása vonzóvá tudta tenni a magyar nép egy-egy típusát, a magyar nemzet egy-egy jellemvonását. A magyarság mindig zeneszerető nép volt, de ennek a hajlamának változó korokban különböző volt az ereje. A Bach-korszak germanizáló iránya után Blaha Lujza dalai hatalmas lendületet adtak a magyar zenének s ez a hatása kisugárzott az egész országra. A 70-es és a 80-as évek folyamán egyik előmozdítója volt a magyar szellem terjedésének a fővárosban és kinn a vidéken. Innét van az, hogy most, mikor elindul azon a nagy úton, amely beletorkollik az örök életbe, a nemzet kegyelete elkíséri egész a sír kapujáig; a síron túl pedig, mint hű leányát fogja a nemzet hálás emlékezetében megtartani. Tősgyökeres magyar volt; mint mezei virág nőtt ki a hazai földből, amely most szeretettel fogadja anyai ölébe. Nyugodjék benne békességben.”

Portré 1920 körül. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

A tehetségvédelem és a pályaválasztás Cultur és gazdaságpolitikai jelentősége. A magyar gyermektanulmányi kongresszuson 1926. február 2-án tartott beszéd. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 321-322.)

“Igen tisztelt Kongresszus! A teoretikus pedagógus szisztematikusan tárgyalja az egyes kérdéseket, úgy amint azt tanszakának rendszere megkívánja. A gyakorlati kultúrpolitikus kénytelen a lehetőségekkel számolni olyan értelemben, hogy csak azt veheti fel programjába, ami az állam életének egy adott pillanatában lehetséges. Itt is kénytelen bizonyos sorrendet megállapítani, részben a feladatok égető mivoltára, részben az anyagi eszközökre való tekintettel, amelyek állandó koloncai a gyakorlati kultúrpolitikának. Természetesnek fogják tehát találni, hogyha én a kérdéseket nem szisztematikusan, hanem olyan sorrendben tárgyalom, aminőben azoknak megoldása a gyakorlati kultúrpolitikusnak a megvalósítás egymásutánjára nézve kínálkozik. Ilyen értelemben szólok először az eddig történtekről, azután rátérek arra a törvényjavaslatra, amely éppen a kongresszus programmján szereplő tárgyra vonatkozik. A törvényjavaslat már a nemzetgyűlés előtt fekszik. Azután rá óhajtok mutatni azokra a tenni valókra, amelyek a törvényjavaslat elfogadása után megoldásra várnak. Mikor a kultuszminiszteri széket elfoglaltam, a kultusztárca körébe vágó kérdések között különösen kettő ragadta meg a figyelmemet. Az egyik volt a főiskolai diákság tömegnyomora, a másik szellemi téren való elszigeteltségünk. Nem kell különösebben rámutatnom arra a lakásnyomorra, amely három évvel ezelőtt Budapesten uralkodott, hiszen ez nagy részben ma is megvan. Ilyen körülmények között a fővárosba érkező főiskolai diákság részére olyan tömeginternátusokról kellett gondoskodni, amelyekben az egyetemi ifjúság ha kényelmet nem is, de elhelyezést mégis nyerhetett. Ebből a célból létesült a Horthy-kollégium 750 főiskolai diák befogadására, Pécsett, Debrecenben, Szegeden szintén egész sora keletkezett az ilyen internátusoknak. Ezek mai formájukban állandóan fenn nem tarthatók, hanem, a lakásviszonyok javulásának arányában csekélyebb számú ifjú befogadására kell őket redukálni, hogy így kényelmesebbekké váljanak. Az a tervünk, hogy az internátusokat kollégiumokká alakítjuk át.”

Radikális gyógymód. Forrás: Borsszem Jankó 1922, ADT

A magyar kultúra jövője. Megjelent a »Pesti Hírlap« közlése nyomán a »Néptanítók Lapja« 1926. XXIX-XXX. számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 328., 330., 332.)

“Nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában sokan emlegetik a háború utáni idők új szellemét és a népeknek teljesen megváltozott életfeltételeit anélkül, hogy mindezt precízebben meg tudnák magyarázni. Pedig, ha van ország széles e világon, amelynek egész helyzete az összeomlás következtében megváltozott, úgy Magyarország az. Nemcsak a jó kultúrpolitikának, de általában minden jó politikának pedig előfeltétele az, hogy ne spekulatív módon eszeljük ki, ne külföldi pedagógiai vagy közgazdasági elméleteket ültessünk át, hanem a magyar nemzet nagy életszükségleteiből pároljuk le azt a kvinteszszenciát, amelyet aztán jó politikának és nekünk való politikának lehet nevezni.”

…….

“Csonka Magyarországnak 3455 községe van. Ebből 317-ben építünk 1073 tantermet és 528 tanítói lakást. Ennek az 1073 tanteremnek akkora lesz a befogadóképessége, hogy 48 ezer olyan gyermek járhat a jövőben tágas, világos és egészséges iskolába, aki korábban vagy egyáltalában nem volt beiskolázva, vagy célszerűtlen helyiségekben szorongott. Ha meggondoljuk, hogy Magyarországnak 750 ezer tankötelese van, akkor ez a 45 ezer, akiket jó iskolákhoz juttatunk, nagyon jelentékenynek mondható.”

…………

“Kultúrpolitikámnak két vezető motívuma tehát az, emelni a magyar tömegek művelődési szintjét, erkölcsi és szellemi bélértékét, fajsúlyát és ennek a műveltebb nemzetnek olyan vezetőket adni, akiknek a méretei megütik az európai dimenziókat, akiket a nemzet minden téren bizalommal és a siker reményévél követhet. Nincs az az erő, amely ettől a kultúrpolitikától eltántorítson, követni fogom következetesen, amíg a hatalmon vagyok és követni fogom akkor is, ha majd a hatalomról távozom. Meg vagyok róla győződve, hogy nemcsak a történetírás utólagos ítélete, hanem a mai magyar nemzedék helyeslése is igazat ad e programnak, amelynek következetes keresztülvitelétől Magyarország lelki megújhodását várom.”

Tető alatt az új iskola. Forrás: Borsszem Jankó 1924, ADT

Falusi népiskoláink kiépítése. Megjelent a »Nemzeti Újság« 1925. június 25-iki számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 349-351.)

“Maradék Magyarország 8 millió lakosa közül kereken 1 millió a 6 éven felüli korban levő analfabéta. Mit jelent ez? Azt, hogy a több mint 50 evvel ezelőtt törvénybe iktatott általános tankötelezettség a való életben csak hiányosan érvényesült. Rendkívül szomorú és egyúttal fontos ez a tény s így a magyar nemzet méltán elvárhatja, hogy felvilágosítást nyerjen a felől, mi a tagadhatatlan bajnak az oka és hogy az a férfiú, aki a magyar művelődésért most felelős, mit szándékozik tenni a baj orvoslására. Meglehetős általánosan el van terjedve az a hit, hogy a szülők számottevő része csak kelletlenül tett eleget annak a kötelességének, hogy a gyermekét iskolába küldje s így voltaképpen a szülők értelmetlensége és lazasága az oka, hogy számos gyermek nem tanult meg írni és olvasni. Az igaz, hogy a háború előtt a szegényebb szülők 11 és 12 éves nagyobb gyermekeiket helyenként nem szívesen küldték iskolába, mert ebben a korban a gyermek már segíthet a mezei, a műhelyi és a házi munkában s így az önzőbb szülők nem szívesen mondtak le a gyermekről, mint segéderőről. De ez inkább csak a népiskolák V. és VI. osztályának elnéptelenedését okozta s a népiskola alsóbb osztályait nem érintette, pedig a gyermek az írást, az olvasást és a számolás elemeit éppen az alsóbb osztályokban sajátítja el. A háború óta a helyzet e részben is megváltozott, mert a világháború során a nemzet nagy tömegei is meggyőződést szereztek arról, hogy az ismereteknek bizonyos mennyisége nélkül az életben boldogulni nem lehet. Máshol kell tehát a baj forrását keresni.
Az általános tankötelezettség puszta elvi követelmény marad mindaddig, amíg iskolák állításával módot nem nyújtunk mindenkinek arra, hogy tankötelességét leróhassa. És itt van a bökkenő. Iskolahálózatunk ma még oly hiányos, hogy számos szülő részére fizikai lehetetlenség, hogy gyermekét iskolába küldje. Ennek két oka van, az egyik korábbi népoktatási politikánk, a másik a magyar nemzet sajátos települési hajlama. Nagy-Magyarország nemzetiségi állam volt, lakosságának majdnem a fele idegenajkú honpolgárokból állott. Ezeknek magyarosítása nem volt a magyar hivatalos kultúrpolitika célja, de az a törekvés igenis teljesen jogosnak látszott, hogy nem magyarajkú honfitársainknak alkalom adassék az állam nyelvének elsajátítására. Így nemzetiségi vidéken az állami iskolák egész hálózata épült fel, a színmagyar nyelvterületet ellenben meglehetősen elhanyagolták. A trianoni béke következtében a nemzetiségi vidékekkel állami iskoláink nagy részét is elveszítettük s most itt állunk a népiskolai tekintetben elhanyagolt
színtiszta magyar területekkel.
De nagy nehézséget okoz népiskolaügyünk kellő megszervezésének az is, hogy minálunk aránylag kevés a 3, 4, 5, 6000 lelket számláló, népes, gazdaságilag teherbíró község, amely képes lenne elemi iskoláját jól benépesíteni és fenntartani. A Nagy-Magyar-Alföld népessége tanyákon szétszórtan él, a dunántúli latifundiumok majorjaiban is decentralizáltan lakik a gazdasági cselédség. Ezenkívül sok a törpe község, ahol a népesség faluban tömörül ugyan össze, de oly csekély számmal, hogy a tanító munkaerejét nem lehet teljesen kihasználni s a csekély anyagi erővel bíró kis népesség nem is képes iskoláját fenntartani. A magyar nemzet sajátos települési viszonyaiból folyó nehézségekkel való megküzdés a magyar népiskolai politika legfontosabb, de egyúttal legnehezebb feladata. Ezt a célt szolgálja népiskolai törvényjavaslatom, melynek az a hivatása, hogy a magyar iskolahálózat teljes kiépítését biztosítsa. Miniszterségem lefolyt három éve alatt is dolgoztunk és színmagyar vidékeken 1200-nál több új tanítói állást szerveztünk oly helyeken, hol iskolahelyiség rendelkezésre állott. De most már új építkezések nélkül tovább menni nem tudtunk volna. Új lendületet ad munkánknak most az a 2 millió aranykorona, amely a kultusztárca 1925/26. évi költségvetésében elemi iskolák építésére be van állítva. Igaz ugyan, hogy ez a 2 millió a mutatkozó óriási szükséglettel szemben elégtelen lenne. Bírom azonban a pénzügyminiszter úr ígéretét, hogy az összeg az évek hosszú során át benn fog maradni a közoktatási budgetben s így szerencsésen megint elérkeztünk egy oly időszakhoz, midőn az állam ismét képessé vált a magyar népoktatás ügyének fejlesztésére. Mindent természetesen nem szabad az államtól várni, a helyi érdekeltségeknek is meg kell tenniök a magukét. Ezekre fog hárulni a telek megszerzése, továbbá igás- és kézinapszám kiállítása. Az épületek egészségesek, világosak, de igen egyszerűek lesznek. Egyáltalában nem ragaszkodom az állami iskolai típushoz. Ott, ahol kellő helyi áldozatkészség nyilvánul meg, készséggel támogatom történeti egyházainkat új felekezeti iskolák létesítésében.
A Nagy-Magyar-Alföldön kifejlesztjük a tanyai iskolák típusát s ez az intézmény a tehetséges magyar fajt még inkább képessé fogja tenni világtörténelmi hivatásának teljesítésére.”

Portré 1931. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

Feladataink a népművelés terén. Az országos tanfelügyelői értekezleten 1925. február 8-án tartott megnyitó beszéd. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 366-368.)

“A tanfelügyelői értekezletet megnyitom és szívem egész melegével  üdvözlöm a megjelenteket. Régi vágyam az, hogy a tanfelügyelői  karhoz, amely a magyar iskola felügyeletével, ezzel a termékeny munkával foglalkozik, közvetlenül szólhassak. A mai alkalmat szeretném felhasználni arra, hogy Önöket tájékoztassam arról, hogy a felelős vezető milyen irányt akar venni, hova akar menni és hova akarja a magyar népoktatás ügyét vezetni. Abból óhajtok kiindulni, hogy a közel kilencmillió hat éven felüli magyarból, sajnos, majdnem egymillió analfabéta. Hogy ez mit jelent, ezt nem kell Önöknek bővebben magyarázni. Ha ennek okait keresem, ezt nem találhatom másban, mint két tényezőben; az egyik az, hogy nem volt a tankötelezettségnek szankciója, hogy a szülők eszének értelmességével nem tudtunk megküzdeni. Ez azonban csak kisebb ok volt és a legutóbbi törvényalkotás és végrehajtási utasítás abba a helyzetbe hozza a közigazgatást, hogy a beiskoláztatást elvégezhesse. Az igazi nehézség az, hogy nincs elégszámú iskolánk. Ha ennek az okát kutatom, azt nem találhatom az én elődeimnek mulasztásaiban. Eötvös Józseftől kezdve a nagy Treforton át végig az összes kultuszminiszterek kiváló magyar hazafiak voltak, akik minden erejükkel tovább akarták vinni a magyar kultúra ügyét. Az okát a bajoknak Magyarország települési viszonyaiban kell keresni. Hiszen iskolátlan  község ma már Magyarországon alig van, vagy elenyésző számban, az is olyan, hogy valamely szomszédos községhez csatlakozik, ahová a gyermekek bejárhatnak.”

…………

“Az iskola belső életében is reformra van szükség. Az utóbbi év tizedekben túlbecsültek az értelemnevelés jelentőségét. Nem tudták kifejleszteni a lélekben azokat az erkölcsi tényezőket, amelyek a nagy nemzeti szolidaritás kifejlesztésére szükségesek. Különösen két mozzanatra szeretném figyelmüket felhívni. A háború előtt- kint voltam egy pestkörnyéki községben, ahol alakosság 1/3-a gyárimunkás, 1/3-a mezőgazdasági munkával foglalkozott és mezőn járva egy dalt hallottam énekelni: »Beteg vagyok, lelkem, testem fáradt«. Sokkal szívesebben szeretném azt hallani: »Magasan repül a daru, szépen szól«.

Mi derűs, akarni tudó embereket kívánunk, mert nagy dolgokban igenis tudott a magyar nemzet akarni. Nem hiszem, hogy a világháborúnak lett volna olyan nemzete, amely jobban, bátrabban, vitézebbül küzdött volna, mint a magyar nemzet. De ez nem elégséges. Nekünk olyan nemzedéket kell nevelnünk, amely a mindennapi élet apróságaiban tud következetesen akarni, akkor majd gazdaságilag · is erősebbek leszünk. Én  az akarat kifejlesztésén kívül szükségesnek tartom a nagy szolidaritás érzésének kifejlesztését.”

A magyar polgári iskola. Megjelent a »Nemzeti Újság« 1926. június 24-iki .számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 372.)

“A tanyai és a pestkörnyéki népiskolákon kívül most a polgári iskolák építési akciója van a kultuszminisztérium működésének főtengelyében. Tízmillió aranykorona áll erre a célra a költségvetésen kívül rendelkezésemre és minthogy a helyi iskolafenntartók a kiadásoknak átlag egyharmadát szokták viselni, hárommillió aranykorona értékben indul meg az építkezés a közeljövőben. Akciónk első eredményét, a kalocsai polgári iskola épületét csütörtökön avatom fel.”

A középiskolai reformról. Megjelent a »Nemzeti Újság« 1924. évi augusztus 23-24-iki számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 450-451.)

“A napokban közrebocsátottam a magyar középiskolák új tantervét. A lapokban megjelent ismertetések és bírálatfélék csekély kivétellel olyan felületesek voltak, hogy azokból a nagyközönség a most szeptemberben életbelépő középiskolai reformról még csak megközelítőleg sem kapott helyes képet. A gyermekét szerető, a gyermekének jövőjéért aggodalmaskodó szülő viszont joggal akarja tudni, hogy milyen lesz az az iskola, melyre kénytelen fiát rábízni. Úgy érzem tehát, hogy mint magyar kultuszminiszternek kötelességem a magyar szülőnek megmondani, hogy mik voltak a középiskolai reformnál céljaim, mely indokok vezettek s minő eszközöket szándékozom a végrehajtásnál igénybe venni. Ezt kötelességem megtenni azért is, mert a szülőnek oda kell szegődnie munkatársul a miniszter és a tanári kar mellé. Ha a szülő átérti az iskola céljait és ösztönző befolyásával támogatja, kiegészíti a tanári kar munkáját, akkor a gyermek tanulmányi eredménye is sokkal kedvezőbb lesz. Viszont ha a szülő nincs meggyőződve a tanulmányi rendszer helyességéről, a tanított tárgyak szükségességéről, akkor ily értelemben tett megjegyzéseivel a gyermek lelkében lerontja a tanár munkáját s a fiú csak ímmel-ámmal tanul. Önálló gondolkozásra hajló demokratikus korunkban pusztán hatalmi szóval, a tanterv, a tantárgyak autokratikus előírásával a kérdést eldönteni nem lehet. Azért nyúlok a meggyőzés eszközéhez s remélem, hogy a magyar szülők túlnyomó része be fogja látni, hogy adott helyzetünkhöz mért középiskolai reformot alkottunk.

A középiskolai kérdések megvitatásánál rendszerint összecsapnak az eszményi és a gyakorlati irány hívei. Én itt ellentétet nem látok, mert az eszményi nem szükségképpen gyakorlatiatlan és ami nem ideális, az egyben nem szükségképpen praktikus is. Eszményi nevelés és gyakorlati tanítás egészen jól megférnek egymás mellett. A reformnál az volt a vezérgondolatom, hogy a vallásos és hazafias érzés ápolása mellett a gondolkozásnak eszményi lendületet adjunk, de ne mondjunk le olyan ismeretek közléséről sem, melyekkel bírnia kell minden művelt embernek s mely ismeretek megszerzésére későbben, a középiskola befejezése után igen sok embernek nem marad ideje s alkalma. A magyar középosztály boldogulásának elősegítése érdekében szükségesnek tartottam a korábbi tanterv fogyatékosságaival szemben a modern nyelvek behatóbb oktatását, intenzívebb földrajz-tanítást és a legújabb kor történetének bevonását a históriai stúdiumokba. A modern nyelvek behatóbb oktatását egy nálunk eddig ismeretlen.”

Portré 1922. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

A nőnevelésről. Megjelent a »Magyar Asszony« 1925. 5-6. számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 465-466.)

“A nőnevelés ügyének Európa-szerte az a hibája, hogy túlságosan utánozza a fiúiskoláknál kifejlődött típusokat és nincsen tekintettel a női sajátos pszichére és azokra a nagy megélhetési szükségességekre, amelyek elé különösen ma állítja az élet a középosztályú nőt. Törvényekkel ezt a kérdést nem szokták rendezni, úgy látszik, nem tulajdonítanak neki akkora fontosságot. De a tanterveknél sem veszik eléggé figyelembe a női szempontokat s ha kérdem, mi az oka ennek, úgy két okát látom. Az egyik az, hogy a vonatkozó tantervek kidolgozásánál éppen azokat a pedagógusokat, nőket és férfiakat nem szokták meghallgatni, akik nőiskoláknál működnek; a másik oka pedig az, hogy nem hallgatják meg az anyákat, akik elsősorban látják, mit nyújt az iskola és elsősorban tudják, hogy mit kellene a leányiskolának nyújtania. Én a nőnevelés reformjának kidolgozásánál nem óhajtok ebbe a hibába esni. Nem óhajtom azt, hogy a fiúiskolai típusokat egyszerűen átvigyük a leányiskolákra, azt sem óhajtom, hogy inkább kevesebb, mint több módosítással a fiúiskolákban érvényben levő tantervet rákényszerítsük a nőiskolákra, hanem arra törekszem, hogy minden tekintetben számoljunk a női pszichével. Nem jöttem kész programmal ide, mert hiszen akkor méltán neheztelhetnének reám és azt mondhatnák: miért kér ‘a miniszter tanácsot akkor, ha a legfontosabb kérdésekben már határozott. Tanácsot jöttem kérni. Természetesnek fogják azonban e mellett tartani azt, hogy mint kultúrpolitikusnak, bizonyos kérdésekről kiforrott nézetem van. Azt hiszem azonban, ha szívesek lesznek azokban a csekélyszámú alapelvekben, amelyekhez ragaszkodom, koncessziót tenni, akkor még mindig óriási tér lesz, amelyen szabadon mozoghatnak s amelyen bölcs tanácsaik lesznek az irányadók.

Gyakran hallok véleményeket a nők szellemi inferioritásáról. Hallok bizonyos felfogásokat, hogy a nő egész foglalkozási csoportok ellátására alkalmatlan. Amikor az ilyen nézeteket hallom és fontolóra veszem azokat, bizony mindig az az érzésem, hogy ezeken a véleményeken meglátszik az, hogy férfiak alkották őket, magukon viselnek egy nagy adag elfogultságot és kirí belőlük a megengedhetetlen férfi önzése. Hiszen legutóbb valaki egészen nyíltan meg is mondotta, hogy ő azért nem akarja a nőket az egyetemekre bocsátani, mert nem akarja kitenni a férfiakat a nők versenyének. Én sokkal nagyobbra tartom a magam nemét, semhogy félteném a nők versenyétől, az olyan férfi érvényesülését pedig, aki a versenyben nem állja meg a helyét, nem is kívánom.”

Portré-csoportkép 1930. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

A magyar kultúra fejlesztéséről. Tiszteletbeli bölcsészetdoktorrá történt felavattatásom alkalmával Pécsett mondott beszéd. Megjelent a »Dunántúl« 1925. május 28-iki számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 486-487.)

“Ha vezető állásban levő férfiút kitüntetés ér, akkor kell annyi önkritikájának lenni, hogy tisztán megkülönböztesse azt, mi szól ebből a kitüntetésből annak a méltóságnak, amelyet visel, mi szól az elveknek, az álláspontoknak, amelyeket elfoglal, a programmnak, amelyet képvisel és mi szól a személynek. Azt hiszem, hogy valamennyien, akik a teremben összegyűltek, igazat fognak nekem adni abban, hogy a forradalmak után a minisztereknek kötelességük a tekintély elvét képviselni és így természetesen hálás szívvel fogadom a kitüntetésnek azt a részét is, amely a minisztert illeti. De mégis, engem sokkal nagyobb öröm tölt el azért a kitüntetésért, amelyet személyemnek, de még inkább amelyet elveimnek és álláspontomnak juttattak, mert az erőt ad nekem arra, hogy a politikai élet ezer nehézségei között képviseljem azt a programmot, amelyről azt hiszem, hogy ha megvalósítása sikerül, javára fog válni a magyar nemzetnek. Úgy érzem, hogy személyes, a múltból származó kapcsok is fűznek engem ehhez az egyetemhez, amely kapcsokat életem legkedvesebb, legszebb emlékei közé sorozok. De még inkább büszke vagyok arra, hogy helyeslik elveimet, helyeslik álláspontomat és honorálni óhajtják azt a programmot, amelyet elfoglalok. Szakszempontból óhajtok erről szólni, minden politikai melléktekintet kerülésével és azért engedjék meg, arra kérem Önöket, tekintsék mai felszólalásomat a disszertáció egy nemének is.
Az én tudománypolitikámnak alapja az a gondolat, hogy a nemzetek kultúráját kicsiny és nagy nemzeteknél egyaránt három-négyezer ember képviseli. Hogy ez a három-négyezer ember a tudományosságnak, a művészetnek, az irodalomnak, a kereskedelemnek, a földmívelésnek, iparnak, közlekedésnek, milyen fokán áll, attól függ az, hogy az a nemzet milyen helyet foglal el a nagy népek sorozatában. Ha nem jó az az orvostanár az egyetemen és nem jók a klinikák, akkor gyengék az orvosok és nő a halálozási arány. Ha rosszak a technikai tanerők, akkor elhibázottak a műszaki vállalkozások, rosszak a hidak, repedeznek a falak. Nagy annak a kihatása, ha nem jó a jogi oktatás, akkor a perek úgy dőlnek, ahogyan nem lenne szabad, hogy eldőljenek. Tehát nem valami üvegházi kultúrának kitermeléséről van szó, mikor mi hatalmas kultúráról beszélünk, hanem bizony mondom, hogy magas kultúrintézmények fokától függ az, hogy egy országban lehet-e élni és milyen körülmények között lehet élni. Vétek szembeállítani azt a két szempontot, hogy mit teszünk a tömegek műveléséért és mit teszünk a magas kultúrának a fejlesztéséért, mert, hogyha a magas kultúrának laboratóriumaiban Magyarországon megáll a munka, akkor az a magyar néptanító is kint a falun és tanyán csak idegen műveltségnek lehet utazó ügynöke, de semmiesetre sem terjeszti azt a művelődést, amelytől évezredes nemzetünknek egy második évezredét is várjuk.”

Szeged, egyetemi építkezések. Forrás:  SZTE Médiatéka

A szegedi egyetem jövője. Az egyetem alapkövének 1926. október 5-én történt elhelyezése alkalmából tartott beszéd. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 500-502.)

“Főméltóságod optimista lelke törhetetlenül bízik a magyar jövőben és valóban az optimizmus a politikai atmoszféra oxigénje. De ki képviseli ezt a szebb jövő reménységét? A magyar gyermek. A magyar gyermeket tehát nemcsak tanítani kell, hanem egészségét, életét óvni talán még nagyobb nemzeti kötelesség. Nem a puszta véletlen tehát az, hogy a szegedi egyetem hatalmas telepének építését a gyermekklinikával kezdtük, mely nemcsak Szegednek speciális gyermekkórháza lesz, hanem egyúttal gyermekorvosok képzésének főiskolája. De nem érjük be csak a gyermekklinikával, még ebben a hónapban kiírjuk az árlejtést a szülészeti és nőgyógyászati klinikák munkálataira is. A sebészeti klinika alapjait már ássák, ennek munkáit nyomon követik majd a többi klinikák és bonctani intézetek és csak ha a közegészségügynek ezek az elemi intézményei elkészültek, akkor látunk hozzá az orvosi elméleti és a természettudományi laboratóriumok emeléséhez. A szegedi egyetem jövője ekként biztosítva van.

Mikor a kishitűek egyfelől látták a Kolozsvárról menekült Ferenc-József- és a Pozsonyból menekült Erzsébet-egyetemnek hajléktalanságát és másfelől látták pénzünk elértéktelenedését és állampénzügyeink ideiglenes zavarát, akkor felvetették a vidéki egyetemek beszüntetésének eszméjét és mindig hangosabban követelték a magyar magas műveltség intézményeinek beszüntetését. Mikor a kishitűeknek szájából mind hangosabban csapott fel a lárma, e közben egymásután érkezett el hozzám a hír, hogy Szerbia egyszerre három orvosi fakultást épít, egyet Laibachban, egyet Zágrábban és egyet Belgrádban, Szabadkán és Üszkübben pedig jogi- és bölcsészeti fakultásokat nyit meg. Értesültem, hogy Románia négy egyeteme, a bukaresti, a jassi-i, a tőlünk elvett kolozsvári és az osztrákoktól elvett csernovitzi számára 150 millió aranyfrank beruházási kölcsönt akar felvenni. Hallottam, hogy Csehország Pozsonyban orvosi elméleti intézeteket és a Dunaparton nagy múzeumot, Prágában pedig a jogi és filozófiai kar számára külön palotát emel és óriási állami könyvtárat épít, sőt hogy még az annyit szenvedett Görögország is Szalonikiban új egyetemet alapít. A bennünket környező államoknak éppen a magas műveltség terén való ilyen hatalmas előretörésével párhuzamosan a mi egyetemeink beszüntetése kulturális leszerelést jelentett volna. Hogyha kikényszerített katonai leszerelésünket ekként önkéntes, kulturális leszerelés követte volna, ez a magyar faj abdikációját jelentette volna. Ha ebbe beleegyezem, ha ezzel emelt fővel és nyílt sisakkal szembe nem szállottam volna, az utókor méltán kiszórhatta volna csontjaimat síromból, mint olyan emberét, aki nem érdemes arra, hogy hazai földben nyugodjék!

Különben is vége annak a kornak, amikor mindent a nemzetiségi vidékre és Budapestre vittek és a színmagyar Alföldet, meg a tőzsgyökeres Dunántúlt elhanyagolták. Magyarország rekonstrukciójában éppen egyik vezető gondolatnak kell lenni, hogy a magyar vidékbe mentül nagyobb erőt öntsünk. 1879 márciusában nagy katasztrófa érte Szeged városát. Az árvíz pusztításának hírére megérkezett a helyszínére Istenben nyugvó nagy királyunk Ferenc József és történeti igéket intézett Szeged szenvedő népéhez: »Szeged szebb lesz, mint volt«. Ε királyi szavak végrehajtásaképpen Tisza Lajos, a széles látókörű européer, keresztül is vitte Szeged szabályozását úgy, hogy ma ez a város, Budapestet is beleértve, az országnak legszebben, legtervszerűbben szabályozott városa.

De azután, amikor a 90-es évek végén a magyar belpolitika kezdett terméketlenné válni, az állami akció Szegeden alábbhagyott. Szomorú fejezet Szeged életében, midőn a két új egyetem székhelyének kijelölésénél az ország második városát indokolatlanul, igazságtalanul és sértő módon mellőzték. Minket azonban köt Ferenc József királyi ígérete, melynek megvalósulásához annál nagyobb lelkesedéssel látunk hozzá, mert éppen Szeged volt az, ahonnét kormányzó urunk az ország újjáépítésének munkájára elindult. A nagy árvíz megkímélte Szeged belvárosának azt a magvát, amely a fogadalmi templom és a Tisza között terjed el, ott a régi kis házak állva maradtak és a legújabb időkig rontották Szegednek a Tiszára néző monumentális frontját. Most hatalmas egyetemi telepet építünk ezen az óriási térségen. Bízvást mondhatom, hogy beltelki elhelyezésben nincs Európának egyetlen olyan szép, egységes és monumentális egyetemi telepe, mint amilyen éppen a szegedi lesz. A kormánynak ezt az igyekezetét nagyban megerősítette Szeged város hatalmas áldozatkészsége, mely a mostani nehéz időkben a telkeken felül 3,2 millió aranykoronával járult az építés költségeihez, ennek ellenében azt az ünnepélyes Ígéretet nyerve a magas kormánytól, hogy Szegednek meg kell kapnia, amit Debrecen megkapott. Köszönet a város közönségének és adózó polgárainak csodálatos áldozatkészségükért, mellyel városukat most már nemcsak az egyetemi városok, de a nagyvárosok sorába is emelték. Különösen ki kell azonban emelnem Somogyi Szilveszter polgármester urat, aki áttörve a vidékiesség szűk korlátait és elérve a német nagy kommunitások városépítő és városszervező polgármestereinek színvonalát, Szegedet a magyar nemzet közművelődési és gazdasági életének egyik erőforrásává teszi!”

Klebelsberg Kuno és Bud János. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

A kultusztárca programmja. A vallás- és közoktatásügyi tárca költségvetése alkalmából 1925. február 20-án tartott beszéd. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 521-522.)

“Három vidéki egyetemünk van. (…) Itt van Szeged, Budapest után a legnagyobb magyar város, amely évtizedeken át becsületes küzdelmet folytatott azért, hogy egyetemhez jusson. És most bámulatos áldozatkészség mutatkozik Szeged részéről. Még be sem fejezték a Boldogasszony fogadalmi templom építését amely óriási építkezés, már is felajánlottak akkora összeget, amelyből számításom szerint, a belgyógyászati és sebészeti klinika majdnem meg lesz építhető. Ha ekkora áldozatkészség nyilatkozik meg egy vidéki városnál azért, hogy egyetemet kapjon és végre is ez a 130-140.000 lakosú magyar város maga is alimentálni tud a maga igényeivel egyetemet, nagyon nehéz lenne a választása annak a miniszternek, aki egyik-másik egyetemet halálra akarná ítélni. Menjünk végig egyébként az egyes karokon. Itt vannak a jogi karok. A felekezeti iskolák ügyének igazán őszinte, meggyőződéses híve vagyok. Amióta miniszter vagyok, a szervezett népiskolák túlnyomó része felekezeti iskola volt. Azonban azt gondolom, hogy a huszadik században a jogi diszciplína tanítására mégsem a felekezetek vannak hivatva. Ha tehát van valami felesleges ebben az országban, akkor semmiesetre sem a négy egyetemi fakultás, hanem az a három felekezeti jogi akadémia, amelynek nincs is számottevő hallgató közönsége és amely tudományosan sem produkálhatja, minden jóakarat mellett azt, amire szükség van. Vegyük az orvosi kart. Hallom, hogy itt egyesek azt számítgatták ki, hogy Budapesten, miután sok a hallgató, kisebb átlag kerül egy-egy hallgatóra, ha az egyetemi költséget felosztjuk a hallgatók száma között. Ez nagyon szomorú statisztika, mert azt jelenti, hogy egy-egy tanárra, egy-egy klinikára, egy-egy laboratóriumra igen sok hallgató esik. Vegyük csak a dolgot a sebészetnél. Ha az a hallgató a gyakran előforduló műtéteket az orvosi fakultáson maga nem csinálhatja meg, hanem az auditórium negyedik, ötödik sorából csak nézi, hogy mit csinál a műtő, akkor még az ellenségemnek sem kívánom, hogy egy olyan orvos, aki maga itt műtétet nem csinált, a vidéken például egy hasfelmetszést vagy más hasonló műtétet végezzen. (Úgy van! – Barla-Szabó József: Mind a négy orvosi karra szükség van!) Erre nézve semmi kétség nincs.”

A Bethlen-cirkusz erőművésze. Forrás: Borsszem Jankó 1930.

A magyar kultusztárca. A nemzetgyűlés 1926. május 11-iki ülésén, a kultusztárca költségvetése beterjesztésének alkalmából tartott beszéd. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 557., 569.)

“Ha egy rövid visszapillantást vetünk arra a négy esztendőre, amely négy év óta szerencsém van a kultuszminisztérium élén állani, akkor azt látom, hogy az 1922/23. évi költségvetésben népoktatás céljaira kereken 8,300.000 pengőt fordítottunk, ma pedig 41,200.000 pengőt fordítunk. Ezzel tehát önként megdől az a szemrehányás, amelyet többször hallottunk, hogy a kultuszminisztérium nem törődik eleget éppen a népoktatási kérdésekkel. Vallási célok támogatására az 1922/23. költségvetési évben 624.000 pengőt irányoztunk elő, most pedig 4,600.000 pengőt. Ezzel szemben, ahol ezeknek az összegeknek sokszorosai vannak, az annyit hánytorgatott egyetemekre, amikor miniszter lettem, 7,500.000 pengőt fordítottunk, ma pedig 17,706.000 pengőt, az emelkedés tehát hasonlíthatatlanul kisebb, mint a népművelési és a vallási célok támogatásánál. Én tehát teljes jogosultsággal a leghatározottabban tiltakozom az ellen a vád ellen, mintha a kultuszminisztérium a magas kultúra intézményeivel többet foglalkoznék és ezekre nagyobb áldozatokat hozna, mint a nép széles rétegeinek kiművelésére.”
…..
“Kérem a t. Nemzetgyűlést, hogy azoknál, amiket elmondandó vagyok, álljunk meg egy pillanatra és ez Szeged városának csodálatos áldozatkészsége. (Halljuk! Halljuk!) Mikor Szeged városában nemregiben lentjártam, »vitam et sanguinem« hangulatot találtam. Azt mondják, hogy ők akkora súlyt helyeznek arra, hogy Szegeden klinikai telep keletkezzék, hogy 4,200.000 aranykoronát bocsátanak a kultusztárca rendelkezésére, hogy ott a klinikai telepek megépíthetők legyenek. 4,200.000 korona a mai kamatozási viszonyok között óriási összeg és ha Szeged város közgyűlése – itt nem volt nézeteltérés a közgyűlés jobboldali és baloldali elemei között – egyhangúlag megszavazta ezt, akkor a magyar kultuszminiszternek kötelessége ezen a helyen is kijelenteni, hogy ezek előtt az emberek előtt le kell venni a kalapot. (Élénk helyeslés és éljenzés jobbfelől.)

Pár hét múlva megkezdjük a szegedi klinikák építését két klinikával, a gyermekklinikával és a nőgyógyászati és szülészeti klinikával. Ezt a két klinikát azért vettük elsőnek, mert az Alföldnek éppen eme déli részében rendkívül nagy a gyermekhalandóság és ha mi a nemzet fizikai állagát sértetlenül meg akarjuk őrizni, – mert hiszen nemcsak szellemi, hanem testi kultúra is van – akkor azt hirdetem, hogy nincs sürgősebb, mint az itteni szülészeti és gyermekklinikát kiépíteni, amelyek a gyermekhalandóság és a gyermekbetegségek ellen veszik fel a harcot. A következő lesz a bőr- és bujakórtani klinika kiépítése, ugyancsak Szegeden, amelyre szintén égető szükség van, mert ezek a betegségek a háború ideje óta hihetetlenül elterjedtek és a védelmet elsősorban is csak szakképzett orvosok szervezhetik meg.

Nekem kis auditóriumokra van szükségem az orvosképzésnél, hogy az orvostanár minden egyes leendő orvossal személy szerint foglalkozhassék, ahol annak a leendő orvosnak módja van a legfontosabb és a legsürgősebb műtéteket ismételten elvégeznie, hogy a szükséges manuális ügyességgel mehessen ki az életbe. (Helyeslés.) Itt nem tré fáról, nem teóriáról, nem garasról van szó, hanem emberéletről, (ügy van! Úgy van! Taps jobbfelől.) Magyar emberek ezreinek életét rosszul képzett orvosok kezére ki nem szolgáltathatjuk. Ennyit akartam szólni a szegedi áldozatkészségről.”

Gr. Klebelsberg Kuno könyvtára Hidegkúton. Forrás: SZTE Médiatéka

Beszéd. Államtitkárrá való kineveztetésemnek tízéves fordulója alkalmából 1924. január 12-én. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 619., 621.)

“Ha széles, népies intézkedéseket teszünk kultúrpolitikánk terén, ne felejtsük el azt, hogy minden népművelési akciónak a gerince, alapja a mindennapi elemi iskola. Elsősorban ennek fejlesztésére kell fordítani a rendelkezésre álló anyagi eszközöket. Kultúrpolitikai tekintetben végzetes hiba volt, hogy azelőtt jóformán csak a nemzetiségi vidékekkel törődtünk, a színmagyar földet pedig elhanyagoltuk; nemzetiségi vidékeken palotákat építettünk és ezeket a palotákat most elvesztettük, az Alföldön és Dunántúl pedig itt állunk elegendő népiskola nélkül. Ezért kevéssel azután, hogy itt tíz év előtt államtitkár lettem, azonnal kijelöltem Pogány Frigyes kedves munkatársamnak – koronatanú; itt van köztünk – azokat az irányelveket, amelyeket népoktatási kultúrpolitikámban követni akarok. És pedig, hogy ezeken a színmagyar vidékeken kell az elemi iskolákat fejleszteni, a dunántúli latifundiumokon, a pusztákon és főleg az alföldi tanyákon. Ide kell most koncentrálni erőinket, ezeknek magyar népét kell megfelelő egészséges iskolaépületekkel ellátni. Ε célra kérek ma is több milliárd beruházási hitelt a pénzügyminisztertől.

Mélyreható intézkedéseket tervezek az egyetemekre nézve. Sokan azzal a váddal állottak elő, hogy túl sokat teszek a magas kultúra érdekében. Én ezekre a támadásokra nem válaszoltam, mert forrásuk demagógia vagy intrika, de itt megmondom ezen intézkedéseim legmélyebb rugóit és ez: a magyar nemzet ma nagyszerű harcot folytat, gyönyörű erőfeszítést tesz, mely szépséget visz egyébként sivár korunkba. Meg akarjuk mutatni szellemi téren értékünket és azt, hogyha minket el akarnak törülni, akkor a kultúra egyik pótolhatatlan munkását ölik meg, mert mi az emberi művelődésnek többet tudunk nyújtani, mint a körülöttünk levő államok. Nemzetünk fennmaradásának biztosítása végett van szükségünk magas kultúránk megmentésére, melyet ezer év nemzeti munkája s különösen a három utolsó nemzedék megteremtett.”

Portré 1930. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

Egyházaink történeti felelőssége. Megjelent a »Nemzeti Újság« 1925. április 12-iki számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 635.)

“Egyházainknak annál nagyobb a felelősségük, mentül nagyobb szabadságot élveznek és mentül nagyobb állami segítségben részesülnek. A katholikus egyház teljes erejét akkor képes kifejteni, ha egész szervezetének bénítatlan birtokában van. Hiszen a plébániákat és a püspökségeket még a radikális országok is megtűrik. De már a szerzetes-rendeket rendszerint elnyomják és a felekezeti iskolákat is laicizálják. Nem is szólva az egyházi vagyon szekularizációjáról. Minálunk a katholikus egyház történeti vagyonának zavartalan birtokában van, a katholikus iskolák, sőt szerzetes-rendek nemcsak zavartalanul működhetnek, hanem még nagy állami segélyben is részesülnek. A pálya szabad. A magyar katholicizmus kifejtheti azt az egész erőt, amelyet a római egyház szervezete képvisel. De éppen azért óriási történeti felelősség nyugszik is rajta, hogy a magyar tömegeket az erkölcs és hazafiság útján megtartsa.
Protestáns egyházaink szegényebbek, de éppen azért az állam részéről aránylag nagyobb segélyezésben részesülnek. Ezt a segélyezést az állam pénzügyi helyzetének fokozatos javulásával még ki kell majd építeni.”

Új célok felé. Megjelent a »Pesti Napló« 1926. december 19-iki számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 675.)

“Azzal végzem, amivel kezdettem: új nagy célkitűzések előtt állunk és e célok között talán a legfontosabb, hogy a magyar műveltség toronymagasan emelkedjék Kelet-Európa népei fölé.”


Részlet a Magyar Történelmi Társulat közgyűlésén tartott elnöki megnyitóbeszédből. Elhangzott 1917. április 26-án. Megjelent a »Századok« 1917. évfolyamának 209-224. lapjain. (Részlet a benyújtás alkalmával mondott beszédéből. Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927.)

“De van a magyar tudományosság és így a magyar történetírás fellendülésének egy nagy akadálya, amelyet nehéz lesz leküzdeni, mert a magyar közszellem mélyén rejlik. Minden más tevékenységgel szemben túlságos jelentőséget tulajdonítunk a politikának. A napi politika izgalmainak nagyítóüvegén át semmiségek nagy események csalóka látszatát keltik, melyek a történeti távlatban szappanbuborékként oszlanak el. Közvélemény és sajtó a politikai élet szereplőire vetíti a közfigyelem fénycsóváját. Természetes, hogy a fényesebb előmenetel és a nagyobb közelismerés a politika terére csalja a tehetségeket, amelynek zord légkörében sokan meddővé váltak, akik az irodalom és tudomány terén hasznosat alkothattak volna. Le kell fokozni a köztudatban a politikai szereplés jelentőségét. Ne a politizálás, hanem a közegészségügyi, kulturális, tudományos és irodalmi, közgazdasági és szociálpolitikai alkotás legyen ez új nemzedék eszménye. Ez a háború nagy pedagógus volt. Óriási tüzének világánál jobban megláthattuk az élet nagy realitásait, valódi szükségleteinket. Adja az Isten, hogy a magyar lélek nagy alkotási vágya gyümölcsöző munkában nyerjen kielégülést. Hozza meg az eljövendő béke a kulturális javak legnagyobbikának, a magyar tudományosságnak a várva-várt általános Fellendülést!”


Részlet a Magyar Történelmi Társulat közgyűlésén tartott elnöki megnyitóbeszédből. Elhangzott 1920. május 14-én. Megjelent a »Századok« 1920. évfolyamának 321-340. lapjain. (Részlet a benyújtás alkalmával mondott beszédéből. Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai, 1916-1926. Budapest. 1927.)

“Tisztelt Közgyűlés!
Midőn 1917 tavaszán megtisztelő bizalmukból az elnöki széket elfoglaltam, azt a hazafias reményemet fejeztem ki, hogy Magyarország ép területtel és megnövekedett tekintéllyel kerül ki a világháborúból. Remélni akartam, remélnem kellett, hogy Mohi és Mohács, Nagymajtény és Világos megismétlődni nem fog, hogy tüneményes katonai erőfeszítésünk után magyar békét, vagyis olyan békét köthetünk, hogy senkit ki nem rabolva, a magunkét biztonságban bírhatjuk. (…) A forradalmi mámor elmúlt. Itt a kijózanodás ideje. Ne áltassuk magunkat! Következnek a szükség és nélkülözés keserves évei. Atyáink nagy örökségét ez a nemzedék eltékozolta. Következik összes viszonyainknak összezsugorodása. Itt egy ember, ott egy intézmény dűl romba. A magyar történeti intézet lehetne az a bárka, mely a magyar történetírást átmenthetné a jobb jövő révpartjára. Ez a mentés most a mi nemzedékünk feladata. A veszedelem nagy. A vészjelt e helyről megadni szomorú, de hazafias kötelességem.”


Részlet a Magyar Történelmi Társulat közgyűlésén tartott elnöki megnyitóbeszédből. Elhangzott 1921. december 30-án. Megjelent a »Századok« 1921. évfolyamának 145-160. lapjain. (Részlet a benyújtás alkalmával mondott beszédéből. Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927.)

“Tisztelt Közgyűlés!
1920 tavaszán, midőn a Magyar Történelmi Társulat közgyűlése nemzeti katasztrófáink után első ízben összeült, éles vészjelt adtunk, hogy a magyar közvéleményt kábultságából felrázzuk s hogy a nemzeti áldozatkészséget művelődésünk megmentésére fölkeltsük. Agitációs munkánk nem maradt eredménytelen. Társulatunk céljaira ezideig „kereken 4 millió gyűlt össze. De a Történelmi Társulat akciója fölkeltette az Akadémia, a Kisfaludy- és a Petőfi-Társaság nemes versenyét is, s ma már el lehet mondani, hogy a tudományos és irodalmi nagy szervezeteknek mintegy 10 millió alapjuk van, ami tervszerű és gazdaságos felhasználás mellett még a mostani drágaságban is számottevő munkásság kifejtését teszi lehetővé.”


Részlet a Magyar Történelmi Társulat közgyűlésén tartott elnöki megnyitóbeszédből. Elhangzott 1922. november 30-án. Megjelent a »Századok« 1922. évfolyamának 609-625. lapjain. (Részlet a benyújtás alkalmával mondott beszédéből. Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927.)

“Tény, hogy közvetlenül a háború után a szellemi munka jövedelmezősége és a testi munka hozadéka között az egyensúly megbomlott. Ennek következménye, hogy a szellemi foglalkozásoktól elfordulnak, odahagyják a nagy iskolákat. Sajnos tény, hogy a közönségesség tért hódít és hogy társa, a tudatlanság, mind önteltebb, mind lármásabb, mind terpeszkedőbb. (…) Ez egy új világ keletkezése. A művelt emberiség hálás lenne önöknek, ha segítenének megakadályozni szellemi örökségének rombadőlését. (…) Alighogy a bolsevizmus posványából kivergődtünk, a Magyar Történelmi Társulat nyomban felvette a tudományos munka folytonosságának fonalát és ma már büszkén állapíthatjuk meg, hogy ezen a téren a magyar tudományos szervezetek között mi voltunk az elsők. Innen van az, hogy minden számottevő magyar historikus keze tele van dologgal. A vetés érőben van, a könyvek készülőben, az altruista nyomda üzemben, a kiadáshoz szükséges papír birtokunkban. A Történelmi Társulat erejének tudatában nyugodtan néz a jövőbe. A trianoni béke minden poklán át sem tudják ellenfeleink meggátolni, hogy a magyar művelődést megmentsük.”

Portréfényképe 1900-as évek elejéről. Forrás: SZTE Médiatéka

Törvényjavaslat nemzeti nagy közgyűjteményeink önkormányzatáról és személyzetük minősítéséről. Benyújtatott a nemzetgyűlés 1922. augusztus 17-iki ülésén. (Részlet a benyújtás alkalmával mondott beszédéből. Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 74.)

“Tisztelt Nemzetgyűlés!
Az előttem felszólalt tisztelt képviselő úr szép és szakszerű beszédben találóan hangoztatta kulturális fölényünket. Valójában azon kincsek között, amelyek a magyar nemzetnek a nagy összeomlás után is megmaradtak, az első helyet foglalja el az a művelődési fölény, amellyel a magyar nemzet ma is bír az őt környező keleteurópai népek felett. Nekünk szent kötelességünk, hogy ezt a művelődési fölényt megőrizzük, megtartsuk, s úgy, amint apáinktól átvettük, fiainkra is átszármaztassuk. De nekem, mint aki ma a magyar közművelődés állami ápolásáért felelős vagyok, mindig hangsúlyoznom kell azt az igazságot, hogy a kultúra nem olyan kincs, amelyet puszta őrzéssel meg lehetne tartani. A művelődést minden egyes nemzedéknek verejtékes munkával kell újra és újra kiküzdenie s a nemzetnek is folyvást dolgoznia kell, hogy a maga művelődési szintjét fenntarthassa. Ha azt vizsgálom, hogy melyek azok az eszközök, amelyekkel a nemzetek művelődésüket megtarthatják és továbbfejleszthetik, akkor én erre főleg két nagy eszközt látok. Az első a népműveltségnek, a tömegműveltségnek a fejlesztése, a második magának a tudományosságnak az ápolása.”


A Magyar Tudományos Akadémia állami támogatásáról szóló törvényjavaslat. Beterjesztve a nemzetgyűlés 1922. november 28-iki ülésén. (Részlet a benyújtás alkalmával mondott beszédéből. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 133.)

“Nekem, mint aki ezekben a nehéz időkben a magyar kultúra ápolásáért felelős vagyok, az elődeimtől átöröklött szent kötelességem, hogy a tudományos kutatásnak függetlensége felett őrködjem. (Helyeslés a jobboldalon és a középen.) Ennek garantálása végett három rendelkezést vettem fel a törvényjavaslatba. Az első szakaszban számszerűleg is megállapítottam azt az évi szubvenciót, amely az Akadémiának ezentúl kijár. Másodszor, kiemeltem magában a javaslatban azt, hogy az Akadémia a kormánynak elszámolási kötelezettséggel nem tartozik. Az Akadémiának van igazgatótanácsa, amelyben az alapító családok képviselői, az ország legkiválóbb funkcionáriusai, a dologhoz hozzáértő, a tudományok iránt érdeklődő férfiak ülnek benn, ezek tehát az Akadémia számadásait mindenkor az Akadémia keretén belül ellenőrizni fogják. Nincs tehát semmi szükség arra, hogy itt egy további ellenőrzés lehetősége nyittassék meg, annál kevésbé , mert ilyen kormányellenőrzés mindig módot nyújthatna a mindenkori politikai törekvéseknek az Akadémiába való beszivárgására, amivel szemben mint kultuszminiszternek a leghatározottabban állást kell foglalnom.”

Klebelsberg avatóbeszéde közben. Forrás: SZTE KK Képtár és Médiatéka


A tihanyi biológiai intézet alapkőletétele alkalmából mondott beszéde. Megjelent a »Nemzeti Újság« 1926. augusztus 24-iki számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 204-205.)

“Kultuszminiszteri tisztem kötelességemmé teszi, hogy éber figyelemmel kísérjem a nagy nemzeteknek és a bennünket környező közép és kisállamoknak kultúrpolitikáját. A nagy nemzetekét azért, hogy lássuk a világ kultúrpolitikájának uralkodó eszméit és a magunkét ezekkel a világáramlatokkal állandóan összhangban tartsuk. A német, francia, angol és amerikai kultúrpolitikai orientáció vezetett rá a természettudományi oktatás és kutatás, különösen a kémia és a biológia felkarolásának szükségességére. De éberen figyelnem kell azt is, mi történik körülöttünk a szukcessziós államokban és tovább keleten és délen, a végből, hogy azt az előnyt, mellyel azokat a művelődési versenyben ma még megelőzzük, nemzeti katasztrófánk dacára továbbra is fenn tudjuk tartani.”


A berlini egyetem aulájában 1925. október 20-án. A német nyelvű előadás ezen fordítása megjelent a »Néptanítók Lapja« 1925. november 1-i számában és a »Budapesti Szemle« 1926. 1. Füzetében. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 213.)

“1895 októberében – tehát éppen harminc évvel ezelőtt – egy ifjú magyar jelent meg a Friderica Wilhelmina Rektor Magnificus-a előtt, hogy tiszteletteljesen kérje az Alma Mater kebelébe való felvételét. Most, harminc esztendő után, ez a magyar ismét visszatért Berlinbe s ott ugyanazon a helyen áll, hol egykor az ősz tudós kezét nyújtotta neki. Termékeny ismeretekben meggazdagodva, hálatelt szívvel hagyta el annak idején a német birodalom fővárosát; ma pedig elhozta magával csodálatát a német kultúra kiterjedése és mélysége, a német nép nagysága előtt, annak a hatalmas népnek, amely talán még sohasem mutatkozott annyira nagynak, mint a Tilsit és Versailles után következett végzetes években. Három évtizeddel ezelőtt az ifjú csupán a maga személyes nagyrabecsülését és szeretetét hozta magával a német szellem és a német egyéniség iránt; ma, a férfi, felelősségteljes állásában egész Magyarország nevében tolmácsolhatja bensőséges ragaszkodás és a mélyen átérzett hála érzelmeit a nemes szenvedő társnak, a nagy német nemzetnek. Szerfölött megtisztelő meghívásnak engedve, kettős szándékkal jöttem Berlinbe: egyrészt azért, hogy azokat a szellemi kötelékeket, melyek a magyart és németet mindenkor egyesítették, ha lehet, még szorosabbra fűzzem, másrészt, hogy beszámoljak arról az ernyedetlen munkáról, melyet Magyarországon az összeomlás után végeztünk, a hagyományokban gazdag magyar kultúra megmentésére.”


Br. Eötvos Loránd emlékezete. A budapesti tud. egyetem bölcsészeti kara által 1923. május 27-én báró Eötvös Loránd arcképének leleplezése alkalmából tartott ünnepi beszéd. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 258.)

“Az emberi lélek nemes megnyilatkozása a megemlékezés, a család megemlékezése elhunyt tagjairól, a nemzeté elköltözött nagyjairól. De miránk magyarokra nagyjaink emlékének felidézése egyúttal erkölcsi tiltakozás is az ellen a sors ellen, amelyet a világháború győztesei reánk róttak. A nemzet, melynek olyan költői voltak mint Petőfi és Madách, kiknek centenáriumát ez évben ünnepeljük és olyan természettudósa, mint báró Eötvös Loránd, kinek képe leleplezésére ma egybegyűltünk, az a nemzet a népek nagy családjában nélkülözhetetlen tag, a Mindenható világtervében szükségszerű elem, melyet így eltiporni nem lett volna szabad, melynek gyengítése szegényebbé teszi az emberiség szellemi életét.

Eötvös vonzó egyéniségének megrajzolására énnálam sokkal alkalmasabbak azok, kik hozzá, mint emberhez és mint tanárhoz közelebb állottak. De mivel korban tőlem távolabb állott, talán inkább láthatom már történeti körvonalait. Én életének sommáját abban ismerem fel, hogy mint tanár egyúttal kutató, mint politikus, organizátor volt. Három fizikai probléma: a felületi feszültség, a nehézség és a mágnesség kísérleti kutatásának rendjén olyan felfedezéseket tett, melyeket a világ tudományossága is elismert és amelyek további vizsgálódásoknak eddig nem ismert lehetőségeit nyitották meg. Mint kultuszminiszter és kultúrpolitikus pedig megszervezte az Eötvös-kollégiumot, mely intézmény felállítása középiskolai tanárképzésünk terén korszakalkotó.”

Portré 1930 körül. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

Búcsúbeszéd Blaha Lujza ravatalánál 1926. január 20-án. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 301-302.)

“A magyar művelődésnek súlyos vesztesége van megint. Nagy művésznő távozott az élők sorából, kit két egymást követő magyar nemzedék szeretett és becsült. Ízig-vérig művésznő volt, de azonfelül olyan nemzeti hivatás jutott osztályrészéül, melynek a betöltésére éppen csak ő volt képes. Bírt a nagy művészeknek azzal a titkával, hogy szebbé és a szép révén nemesebbé tegye az emberi életet. De túl a művészeten, voltak olyan hazafias érdemei, hogy a magyar művelődéstörténelem meg fogja őrizni emlékét még akkor is, amikor éneke már régen elcsendült. Oda kell sorolnunk azok közé a nagyjaink: államférfiak és városépítők közé, akik a modern magyar Budapestet megalkották, mert a város nemcsak kövekből és emberekből áll, hanem szellemből is. Blaháné azok közé tartozott, akik Budapestbe magyar lelket leheltek. A kiegyezéstől az összeomlásig eltelt félszázadnak talán legnagyobb alkotása Budapest. De nem volt elég Budát, Óbudát és Pestet, ezt a három német várost egyesíteni, szép és népes várossá fejleszteni, magyar várossá kellett azt tenni, hogy igazi központja lehessen szellemi életünknek. A német színészet sokáig tartotta a versenyt a mi magyar színházunkkal. Blaháné volt az, aki azzal a csodálatos varázzsal, mely egyéniségéből kisugárzott, s művészetének, dalainak hatalmával meghódította a magyar nyelv, a magyar lélek számára Budapest népét. A népszínmű terén minden egyes alkotása vonzóvá tudta tenni a magyar nép egy-egy típusát, a magyar nemzet egy-egy jellemvonását. A magyarság mindig zeneszerető nép volt, de ennek a hajlamának változó korokban különböző volt az ereje. A Bach-korszak germanizáló iránya után Blaha Lujza dalai hatalmas lendületet adtak a magyar zenének s ez a hatása kisugárzott az egész országra. A 70-es és a 80-as évek folyamán egyik előmozdítója volt a magyar szellem terjedésének a fővárosban és kinn a vidéken. Innét van az, hogy most, mikor elindul azon a nagy úton, amely beletorkollik az örök életbe, a nemzet kegyelete elkíséri egész a sír kapujáig; a síron túl pedig, mint hű leányát fogja a nemzet hálás emlékezetében megtartani. Tősgyökeres magyar volt; mint mezei virág nőtt ki a hazai földből, amely most szeretettel fogadja anyai ölébe. Nyugodjék benne békességben.”

Portré 1920 körül. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

A tehetségvédelem és a pályaválasztás Cultur és gazdaságpolitikai jelentősége. A magyar gyermektanulmányi kongresszuson 1926. február 2-án tartott beszéd. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 321-322.)

“Igen tisztelt Kongresszus! A teoretikus pedagógus szisztematikusan tárgyalja az egyes kérdéseket, úgy amint azt tanszakának rendszere megkívánja. A gyakorlati kultúrpolitikus kénytelen a lehetőségekkel számolni olyan értelemben, hogy csak azt veheti fel programjába, ami az állam életének egy adott pillanatában lehetséges. Itt is kénytelen bizonyos sorrendet megállapítani, részben a feladatok égető mivoltára, részben az anyagi eszközökre való tekintettel, amelyek állandó koloncai a gyakorlati kultúrpolitikának. Természetesnek fogják tehát találni, hogyha én a kérdéseket nem szisztematikusan, hanem olyan sorrendben tárgyalom, aminőben azoknak megoldása a gyakorlati kultúrpolitikusnak a megvalósítás egymásutánjára nézve kínálkozik. Ilyen értelemben szólok először az eddig történtekről, azután rátérek arra a törvényjavaslatra, amely éppen a kongresszus programmján szereplő tárgyra vonatkozik. A törvényjavaslat már a nemzetgyűlés előtt fekszik. Azután rá óhajtok mutatni azokra a tenni valókra, amelyek a törvényjavaslat elfogadása után megoldásra várnak. Mikor a kultuszminiszteri széket elfoglaltam, a kultusztárca körébe vágó kérdések között különösen kettő ragadta meg a figyelmemet. Az egyik volt a főiskolai diákság tömegnyomora, a másik szellemi téren való elszigeteltségünk. Nem kell különösebben rámutatnom arra a lakásnyomorra, amely három évvel ezelőtt Budapesten uralkodott, hiszen ez nagy részben ma is megvan. Ilyen körülmények között a fővárosba érkező főiskolai diákság részére olyan tömeginternátusokról kellett gondoskodni, amelyekben az egyetemi ifjúság ha kényelmet nem is, de elhelyezést mégis nyerhetett. Ebből a célból létesült a Horthy-kollégium 750 főiskolai diák befogadására, Pécsett, Debrecenben, Szegeden szintén egész sora keletkezett az ilyen internátusoknak. Ezek mai formájukban állandóan fenn nem tarthatók, hanem, a lakásviszonyok javulásának arányában csekélyebb számú ifjú befogadására kell őket redukálni, hogy így kényelmesebbekké váljanak. Az a tervünk, hogy az internátusokat kollégiumokká alakítjuk át.”

Radikális gyógymód. Forrás: Borsszem Jankó 1922, ADT

A magyar kultúra jövője. Megjelent a »Pesti Hírlap« közlése nyomán a »Néptanítók Lapja« 1926. XXIX-XXX. számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 328., 330., 332.)

“Nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában sokan emlegetik a háború utáni idők új szellemét és a népeknek teljesen megváltozott életfeltételeit anélkül, hogy mindezt precízebben meg tudnák magyarázni. Pedig, ha van ország széles e világon, amelynek egész helyzete az összeomlás következtében megváltozott, úgy Magyarország az. Nemcsak a jó kultúrpolitikának, de általában minden jó politikának pedig előfeltétele az, hogy ne spekulatív módon eszeljük ki, ne külföldi pedagógiai vagy közgazdasági elméleteket ültessünk át, hanem a magyar nemzet nagy életszükségleteiből pároljuk le azt a kvinteszszenciát, amelyet aztán jó politikának és nekünk való politikának lehet nevezni.”

…….

“Csonka Magyarországnak 3455 községe van. Ebből 317-ben építünk 1073 tantermet és 528 tanítói lakást. Ennek az 1073 tanteremnek akkora lesz a befogadóképessége, hogy 48 ezer olyan gyermek járhat a jövőben tágas, világos és egészséges iskolába, aki korábban vagy egyáltalában nem volt beiskolázva, vagy célszerűtlen helyiségekben szorongott. Ha meggondoljuk, hogy Magyarországnak 750 ezer tankötelese van, akkor ez a 45 ezer, akiket jó iskolákhoz juttatunk, nagyon jelentékenynek mondható.”

…………

“Kultúrpolitikámnak két vezető motívuma tehát az, emelni a magyar tömegek művelődési szintjét, erkölcsi és szellemi bélértékét, fajsúlyát és ennek a műveltebb nemzetnek olyan vezetőket adni, akiknek a méretei megütik az európai dimenziókat, akiket a nemzet minden téren bizalommal és a siker reményévél követhet. Nincs az az erő, amely ettől a kultúrpolitikától eltántorítson, követni fogom következetesen, amíg a hatalmon vagyok és követni fogom akkor is, ha majd a hatalomról távozom. Meg vagyok róla győződve, hogy nemcsak a történetírás utólagos ítélete, hanem a mai magyar nemzedék helyeslése is igazat ad e programnak, amelynek következetes keresztülvitelétől Magyarország lelki megújhodását várom.”

Tető alatt az új iskola. Forrás: Borsszem Jankó 1924, ADT

Falusi népiskoláink kiépítése. Megjelent a »Nemzeti Újság« 1925. június 25-iki számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 349-351.)

“Maradék Magyarország 8 millió lakosa közül kereken 1 millió a 6 éven felüli korban levő analfabéta. Mit jelent ez? Azt, hogy a több mint 50 evvel ezelőtt törvénybe iktatott általános tankötelezettség a való életben csak hiányosan érvényesült. Rendkívül szomorú és egyúttal fontos ez a tény s így a magyar nemzet méltán elvárhatja, hogy felvilágosítást nyerjen a felől, mi a tagadhatatlan bajnak az oka és hogy az a férfiú, aki a magyar művelődésért most felelős, mit szándékozik tenni a baj orvoslására. Meglehetős általánosan el van terjedve az a hit, hogy a szülők számottevő része csak kelletlenül tett eleget annak a kötelességének, hogy a gyermekét iskolába küldje s így voltaképpen a szülők értelmetlensége és lazasága az oka, hogy számos gyermek nem tanult meg írni és olvasni. Az igaz, hogy a háború előtt a szegényebb szülők 11 és 12 éves nagyobb gyermekeiket helyenként nem szívesen küldték iskolába, mert ebben a korban a gyermek már segíthet a mezei, a műhelyi és a házi munkában s így az önzőbb szülők nem szívesen mondtak le a gyermekről, mint segéderőről. De ez inkább csak a népiskolák V. és VI. osztályának elnéptelenedését okozta s a népiskola alsóbb osztályait nem érintette, pedig a gyermek az írást, az olvasást és a számolás elemeit éppen az alsóbb osztályokban sajátítja el. A háború óta a helyzet e részben is megváltozott, mert a világháború során a nemzet nagy tömegei is meggyőződést szereztek arról, hogy az ismereteknek bizonyos mennyisége nélkül az életben boldogulni nem lehet. Máshol kell tehát a baj forrását keresni.
Az általános tankötelezettség puszta elvi követelmény marad mindaddig, amíg iskolák állításával módot nem nyújtunk mindenkinek arra, hogy tankötelességét leróhassa. És itt van a bökkenő. Iskolahálózatunk ma még oly hiányos, hogy számos szülő részére fizikai lehetetlenség, hogy gyermekét iskolába küldje. Ennek két oka van, az egyik korábbi népoktatási politikánk, a másik a magyar nemzet sajátos települési hajlama. Nagy-Magyarország nemzetiségi állam volt, lakosságának majdnem a fele idegenajkú honpolgárokból állott. Ezeknek magyarosítása nem volt a magyar hivatalos kultúrpolitika célja, de az a törekvés igenis teljesen jogosnak látszott, hogy nem magyarajkú honfitársainknak alkalom adassék az állam nyelvének elsajátítására. Így nemzetiségi vidéken az állami iskolák egész hálózata épült fel, a színmagyar nyelvterületet ellenben meglehetősen elhanyagolták. A trianoni béke következtében a nemzetiségi vidékekkel állami iskoláink nagy részét is elveszítettük s most itt állunk a népiskolai tekintetben elhanyagolt
színtiszta magyar területekkel.
De nagy nehézséget okoz népiskolaügyünk kellő megszervezésének az is, hogy minálunk aránylag kevés a 3, 4, 5, 6000 lelket számláló, népes, gazdaságilag teherbíró község, amely képes lenne elemi iskoláját jól benépesíteni és fenntartani. A Nagy-Magyar-Alföld népessége tanyákon szétszórtan él, a dunántúli latifundiumok majorjaiban is decentralizáltan lakik a gazdasági cselédség. Ezenkívül sok a törpe község, ahol a népesség faluban tömörül ugyan össze, de oly csekély számmal, hogy a tanító munkaerejét nem lehet teljesen kihasználni s a csekély anyagi erővel bíró kis népesség nem is képes iskoláját fenntartani. A magyar nemzet sajátos települési viszonyaiból folyó nehézségekkel való megküzdés a magyar népiskolai politika legfontosabb, de egyúttal legnehezebb feladata. Ezt a célt szolgálja népiskolai törvényjavaslatom, melynek az a hivatása, hogy a magyar iskolahálózat teljes kiépítését biztosítsa. Miniszterségem lefolyt három éve alatt is dolgoztunk és színmagyar vidékeken 1200-nál több új tanítói állást szerveztünk oly helyeken, hol iskolahelyiség rendelkezésre állott. De most már új építkezések nélkül tovább menni nem tudtunk volna. Új lendületet ad munkánknak most az a 2 millió aranykorona, amely a kultusztárca 1925/26. évi költségvetésében elemi iskolák építésére be van állítva. Igaz ugyan, hogy ez a 2 millió a mutatkozó óriási szükséglettel szemben elégtelen lenne. Bírom azonban a pénzügyminiszter úr ígéretét, hogy az összeg az évek hosszú során át benn fog maradni a közoktatási budgetben s így szerencsésen megint elérkeztünk egy oly időszakhoz, midőn az állam ismét képessé vált a magyar népoktatás ügyének fejlesztésére. Mindent természetesen nem szabad az államtól várni, a helyi érdekeltségeknek is meg kell tenniök a magukét. Ezekre fog hárulni a telek megszerzése, továbbá igás- és kézinapszám kiállítása. Az épületek egészségesek, világosak, de igen egyszerűek lesznek. Egyáltalában nem ragaszkodom az állami iskolai típushoz. Ott, ahol kellő helyi áldozatkészség nyilvánul meg, készséggel támogatom történeti egyházainkat új felekezeti iskolák létesítésében.
A Nagy-Magyar-Alföldön kifejlesztjük a tanyai iskolák típusát s ez az intézmény a tehetséges magyar fajt még inkább képessé fogja tenni világtörténelmi hivatásának teljesítésére.”

Portré 1931. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

Feladataink a népművelés terén. Az országos tanfelügyelői értekezleten 1925. február 8-án tartott megnyitó beszéd. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 366-368.)

“A tanfelügyelői értekezletet megnyitom és szívem egész melegével  üdvözlöm a megjelenteket. Régi vágyam az, hogy a tanfelügyelői  karhoz, amely a magyar iskola felügyeletével, ezzel a termékeny munkával foglalkozik, közvetlenül szólhassak. A mai alkalmat szeretném felhasználni arra, hogy Önöket tájékoztassam arról, hogy a felelős vezető milyen irányt akar venni, hova akar menni és hova akarja a magyar népoktatás ügyét vezetni. Abból óhajtok kiindulni, hogy a közel kilencmillió hat éven felüli magyarból, sajnos, majdnem egymillió analfabéta. Hogy ez mit jelent, ezt nem kell Önöknek bővebben magyarázni. Ha ennek okait keresem, ezt nem találhatom másban, mint két tényezőben; az egyik az, hogy nem volt a tankötelezettségnek szankciója, hogy a szülők eszének értelmességével nem tudtunk megküzdeni. Ez azonban csak kisebb ok volt és a legutóbbi törvényalkotás és végrehajtási utasítás abba a helyzetbe hozza a közigazgatást, hogy a beiskoláztatást elvégezhesse. Az igazi nehézség az, hogy nincs elégszámú iskolánk. Ha ennek az okát kutatom, azt nem találhatom az én elődeimnek mulasztásaiban. Eötvös Józseftől kezdve a nagy Treforton át végig az összes kultuszminiszterek kiváló magyar hazafiak voltak, akik minden erejükkel tovább akarták vinni a magyar kultúra ügyét. Az okát a bajoknak Magyarország települési viszonyaiban kell keresni. Hiszen iskolátlan  község ma már Magyarországon alig van, vagy elenyésző számban, az is olyan, hogy valamely szomszédos községhez csatlakozik, ahová a gyermekek bejárhatnak.”

…………

“Az iskola belső életében is reformra van szükség. Az utóbbi év tizedekben túlbecsültek az értelemnevelés jelentőségét. Nem tudták kifejleszteni a lélekben azokat az erkölcsi tényezőket, amelyek a nagy nemzeti szolidaritás kifejlesztésére szükségesek. Különösen két mozzanatra szeretném figyelmüket felhívni. A háború előtt- kint voltam egy pestkörnyéki községben, ahol alakosság 1/3-a gyárimunkás, 1/3-a mezőgazdasági munkával foglalkozott és mezőn járva egy dalt hallottam énekelni: »Beteg vagyok, lelkem, testem fáradt«. Sokkal szívesebben szeretném azt hallani: »Magasan repül a daru, szépen szól«.

Mi derűs, akarni tudó embereket kívánunk, mert nagy dolgokban igenis tudott a magyar nemzet akarni. Nem hiszem, hogy a világháborúnak lett volna olyan nemzete, amely jobban, bátrabban, vitézebbül küzdött volna, mint a magyar nemzet. De ez nem elégséges. Nekünk olyan nemzedéket kell nevelnünk, amely a mindennapi élet apróságaiban tud következetesen akarni, akkor majd gazdaságilag · is erősebbek leszünk. Én  az akarat kifejlesztésén kívül szükségesnek tartom a nagy szolidaritás érzésének kifejlesztését.”

A magyar polgári iskola. Megjelent a »Nemzeti Újság« 1926. június 24-iki .számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 372.)

“A tanyai és a pestkörnyéki népiskolákon kívül most a polgári iskolák építési akciója van a kultuszminisztérium működésének főtengelyében. Tízmillió aranykorona áll erre a célra a költségvetésen kívül rendelkezésemre és minthogy a helyi iskolafenntartók a kiadásoknak átlag egyharmadát szokták viselni, hárommillió aranykorona értékben indul meg az építkezés a közeljövőben. Akciónk első eredményét, a kalocsai polgári iskola épületét csütörtökön avatom fel.”

A középiskolai reformról. Megjelent a »Nemzeti Újság« 1924. évi augusztus 23-24-iki számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 450-451.)

“A napokban közrebocsátottam a magyar középiskolák új tantervét. A lapokban megjelent ismertetések és bírálatfélék csekély kivétellel olyan felületesek voltak, hogy azokból a nagyközönség a most szeptemberben életbelépő középiskolai reformról még csak megközelítőleg sem kapott helyes képet. A gyermekét szerető, a gyermekének jövőjéért aggodalmaskodó szülő viszont joggal akarja tudni, hogy milyen lesz az az iskola, melyre kénytelen fiát rábízni. Úgy érzem tehát, hogy mint magyar kultuszminiszternek kötelességem a magyar szülőnek megmondani, hogy mik voltak a középiskolai reformnál céljaim, mely indokok vezettek s minő eszközöket szándékozom a végrehajtásnál igénybe venni. Ezt kötelességem megtenni azért is, mert a szülőnek oda kell szegődnie munkatársul a miniszter és a tanári kar mellé. Ha a szülő átérti az iskola céljait és ösztönző befolyásával támogatja, kiegészíti a tanári kar munkáját, akkor a gyermek tanulmányi eredménye is sokkal kedvezőbb lesz. Viszont ha a szülő nincs meggyőződve a tanulmányi rendszer helyességéről, a tanított tárgyak szükségességéről, akkor ily értelemben tett megjegyzéseivel a gyermek lelkében lerontja a tanár munkáját s a fiú csak ímmel-ámmal tanul. Önálló gondolkozásra hajló demokratikus korunkban pusztán hatalmi szóval, a tanterv, a tantárgyak autokratikus előírásával a kérdést eldönteni nem lehet. Azért nyúlok a meggyőzés eszközéhez s remélem, hogy a magyar szülők túlnyomó része be fogja látni, hogy adott helyzetünkhöz mért középiskolai reformot alkottunk.

A középiskolai kérdések megvitatásánál rendszerint összecsapnak az eszményi és a gyakorlati irány hívei. Én itt ellentétet nem látok, mert az eszményi nem szükségképpen gyakorlatiatlan és ami nem ideális, az egyben nem szükségképpen praktikus is. Eszményi nevelés és gyakorlati tanítás egészen jól megférnek egymás mellett. A reformnál az volt a vezérgondolatom, hogy a vallásos és hazafias érzés ápolása mellett a gondolkozásnak eszményi lendületet adjunk, de ne mondjunk le olyan ismeretek közléséről sem, melyekkel bírnia kell minden művelt embernek s mely ismeretek megszerzésére későbben, a középiskola befejezése után igen sok embernek nem marad ideje s alkalma. A magyar középosztály boldogulásának elősegítése érdekében szükségesnek tartottam a korábbi tanterv fogyatékosságaival szemben a modern nyelvek behatóbb oktatását, intenzívebb földrajz-tanítást és a legújabb kor történetének bevonását a históriai stúdiumokba. A modern nyelvek behatóbb oktatását egy nálunk eddig ismeretlen.”

Portré 1922. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

A nőnevelésről. Megjelent a »Magyar Asszony« 1925. 5-6. számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 465-466.)

“A nőnevelés ügyének Európa-szerte az a hibája, hogy túlságosan utánozza a fiúiskoláknál kifejlődött típusokat és nincsen tekintettel a női sajátos pszichére és azokra a nagy megélhetési szükségességekre, amelyek elé különösen ma állítja az élet a középosztályú nőt. Törvényekkel ezt a kérdést nem szokták rendezni, úgy látszik, nem tulajdonítanak neki akkora fontosságot. De a tanterveknél sem veszik eléggé figyelembe a női szempontokat s ha kérdem, mi az oka ennek, úgy két okát látom. Az egyik az, hogy a vonatkozó tantervek kidolgozásánál éppen azokat a pedagógusokat, nőket és férfiakat nem szokták meghallgatni, akik nőiskoláknál működnek; a másik oka pedig az, hogy nem hallgatják meg az anyákat, akik elsősorban látják, mit nyújt az iskola és elsősorban tudják, hogy mit kellene a leányiskolának nyújtania. Én a nőnevelés reformjának kidolgozásánál nem óhajtok ebbe a hibába esni. Nem óhajtom azt, hogy a fiúiskolai típusokat egyszerűen átvigyük a leányiskolákra, azt sem óhajtom, hogy inkább kevesebb, mint több módosítással a fiúiskolákban érvényben levő tantervet rákényszerítsük a nőiskolákra, hanem arra törekszem, hogy minden tekintetben számoljunk a női pszichével. Nem jöttem kész programmal ide, mert hiszen akkor méltán neheztelhetnének reám és azt mondhatnák: miért kér ‘a miniszter tanácsot akkor, ha a legfontosabb kérdésekben már határozott. Tanácsot jöttem kérni. Természetesnek fogják azonban e mellett tartani azt, hogy mint kultúrpolitikusnak, bizonyos kérdésekről kiforrott nézetem van. Azt hiszem azonban, ha szívesek lesznek azokban a csekélyszámú alapelvekben, amelyekhez ragaszkodom, koncessziót tenni, akkor még mindig óriási tér lesz, amelyen szabadon mozoghatnak s amelyen bölcs tanácsaik lesznek az irányadók.

Gyakran hallok véleményeket a nők szellemi inferioritásáról. Hallok bizonyos felfogásokat, hogy a nő egész foglalkozási csoportok ellátására alkalmatlan. Amikor az ilyen nézeteket hallom és fontolóra veszem azokat, bizony mindig az az érzésem, hogy ezeken a véleményeken meglátszik az, hogy férfiak alkották őket, magukon viselnek egy nagy adag elfogultságot és kirí belőlük a megengedhetetlen férfi önzése. Hiszen legutóbb valaki egészen nyíltan meg is mondotta, hogy ő azért nem akarja a nőket az egyetemekre bocsátani, mert nem akarja kitenni a férfiakat a nők versenyének. Én sokkal nagyobbra tartom a magam nemét, semhogy félteném a nők versenyétől, az olyan férfi érvényesülését pedig, aki a versenyben nem állja meg a helyét, nem is kívánom.”

Portré-csoportkép 1930. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

A magyar kultúra fejlesztéséről. Tiszteletbeli bölcsészetdoktorrá történt felavattatásom alkalmával Pécsett mondott beszéd. Megjelent a »Dunántúl« 1925. május 28-iki számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 486-487.)

“Ha vezető állásban levő férfiút kitüntetés ér, akkor kell annyi önkritikájának lenni, hogy tisztán megkülönböztesse azt, mi szól ebből a kitüntetésből annak a méltóságnak, amelyet visel, mi szól az elveknek, az álláspontoknak, amelyeket elfoglal, a programmnak, amelyet képvisel és mi szól a személynek. Azt hiszem, hogy valamennyien, akik a teremben összegyűltek, igazat fognak nekem adni abban, hogy a forradalmak után a minisztereknek kötelességük a tekintély elvét képviselni és így természetesen hálás szívvel fogadom a kitüntetésnek azt a részét is, amely a minisztert illeti. De mégis, engem sokkal nagyobb öröm tölt el azért a kitüntetésért, amelyet személyemnek, de még inkább amelyet elveimnek és álláspontomnak juttattak, mert az erőt ad nekem arra, hogy a politikai élet ezer nehézségei között képviseljem azt a programmot, amelyről azt hiszem, hogy ha megvalósítása sikerül, javára fog válni a magyar nemzetnek. Úgy érzem, hogy személyes, a múltból származó kapcsok is fűznek engem ehhez az egyetemhez, amely kapcsokat életem legkedvesebb, legszebb emlékei közé sorozok. De még inkább büszke vagyok arra, hogy helyeslik elveimet, helyeslik álláspontomat és honorálni óhajtják azt a programmot, amelyet elfoglalok. Szakszempontból óhajtok erről szólni, minden politikai melléktekintet kerülésével és azért engedjék meg, arra kérem Önöket, tekintsék mai felszólalásomat a disszertáció egy nemének is.
Az én tudománypolitikámnak alapja az a gondolat, hogy a nemzetek kultúráját kicsiny és nagy nemzeteknél egyaránt három-négyezer ember képviseli. Hogy ez a három-négyezer ember a tudományosságnak, a művészetnek, az irodalomnak, a kereskedelemnek, a földmívelésnek, iparnak, közlekedésnek, milyen fokán áll, attól függ az, hogy az a nemzet milyen helyet foglal el a nagy népek sorozatában. Ha nem jó az az orvostanár az egyetemen és nem jók a klinikák, akkor gyengék az orvosok és nő a halálozási arány. Ha rosszak a technikai tanerők, akkor elhibázottak a műszaki vállalkozások, rosszak a hidak, repedeznek a falak. Nagy annak a kihatása, ha nem jó a jogi oktatás, akkor a perek úgy dőlnek, ahogyan nem lenne szabad, hogy eldőljenek. Tehát nem valami üvegházi kultúrának kitermeléséről van szó, mikor mi hatalmas kultúráról beszélünk, hanem bizony mondom, hogy magas kultúrintézmények fokától függ az, hogy egy országban lehet-e élni és milyen körülmények között lehet élni. Vétek szembeállítani azt a két szempontot, hogy mit teszünk a tömegek műveléséért és mit teszünk a magas kultúrának a fejlesztéséért, mert, hogyha a magas kultúrának laboratóriumaiban Magyarországon megáll a munka, akkor az a magyar néptanító is kint a falun és tanyán csak idegen műveltségnek lehet utazó ügynöke, de semmiesetre sem terjeszti azt a művelődést, amelytől évezredes nemzetünknek egy második évezredét is várjuk.”

Szeged, egyetemi építkezések. Forrás:  SZTE Médiatéka

A szegedi egyetem jövője. Az egyetem alapkövének 1926. október 5-én történt elhelyezése alkalmából tartott beszéd. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 500-502.)

“Főméltóságod optimista lelke törhetetlenül bízik a magyar jövőben és valóban az optimizmus a politikai atmoszféra oxigénje. De ki képviseli ezt a szebb jövő reménységét? A magyar gyermek. A magyar gyermeket tehát nemcsak tanítani kell, hanem egészségét, életét óvni talán még nagyobb nemzeti kötelesség. Nem a puszta véletlen tehát az, hogy a szegedi egyetem hatalmas telepének építését a gyermekklinikával kezdtük, mely nemcsak Szegednek speciális gyermekkórháza lesz, hanem egyúttal gyermekorvosok képzésének főiskolája. De nem érjük be csak a gyermekklinikával, még ebben a hónapban kiírjuk az árlejtést a szülészeti és nőgyógyászati klinikák munkálataira is. A sebészeti klinika alapjait már ássák, ennek munkáit nyomon követik majd a többi klinikák és bonctani intézetek és csak ha a közegészségügynek ezek az elemi intézményei elkészültek, akkor látunk hozzá az orvosi elméleti és a természettudományi laboratóriumok emeléséhez. A szegedi egyetem jövője ekként biztosítva van.

Mikor a kishitűek egyfelől látták a Kolozsvárról menekült Ferenc-József- és a Pozsonyból menekült Erzsébet-egyetemnek hajléktalanságát és másfelől látták pénzünk elértéktelenedését és állampénzügyeink ideiglenes zavarát, akkor felvetették a vidéki egyetemek beszüntetésének eszméjét és mindig hangosabban követelték a magyar magas műveltség intézményeinek beszüntetését. Mikor a kishitűeknek szájából mind hangosabban csapott fel a lárma, e közben egymásután érkezett el hozzám a hír, hogy Szerbia egyszerre három orvosi fakultást épít, egyet Laibachban, egyet Zágrábban és egyet Belgrádban, Szabadkán és Üszkübben pedig jogi- és bölcsészeti fakultásokat nyit meg. Értesültem, hogy Románia négy egyeteme, a bukaresti, a jassi-i, a tőlünk elvett kolozsvári és az osztrákoktól elvett csernovitzi számára 150 millió aranyfrank beruházási kölcsönt akar felvenni. Hallottam, hogy Csehország Pozsonyban orvosi elméleti intézeteket és a Dunaparton nagy múzeumot, Prágában pedig a jogi és filozófiai kar számára külön palotát emel és óriási állami könyvtárat épít, sőt hogy még az annyit szenvedett Görögország is Szalonikiban új egyetemet alapít. A bennünket környező államoknak éppen a magas műveltség terén való ilyen hatalmas előretörésével párhuzamosan a mi egyetemeink beszüntetése kulturális leszerelést jelentett volna. Hogyha kikényszerített katonai leszerelésünket ekként önkéntes, kulturális leszerelés követte volna, ez a magyar faj abdikációját jelentette volna. Ha ebbe beleegyezem, ha ezzel emelt fővel és nyílt sisakkal szembe nem szállottam volna, az utókor méltán kiszórhatta volna csontjaimat síromból, mint olyan emberét, aki nem érdemes arra, hogy hazai földben nyugodjék!

Különben is vége annak a kornak, amikor mindent a nemzetiségi vidékre és Budapestre vittek és a színmagyar Alföldet, meg a tőzsgyökeres Dunántúlt elhanyagolták. Magyarország rekonstrukciójában éppen egyik vezető gondolatnak kell lenni, hogy a magyar vidékbe mentül nagyobb erőt öntsünk. 1879 márciusában nagy katasztrófa érte Szeged városát. Az árvíz pusztításának hírére megérkezett a helyszínére Istenben nyugvó nagy királyunk Ferenc József és történeti igéket intézett Szeged szenvedő népéhez: »Szeged szebb lesz, mint volt«. Ε királyi szavak végrehajtásaképpen Tisza Lajos, a széles látókörű européer, keresztül is vitte Szeged szabályozását úgy, hogy ma ez a város, Budapestet is beleértve, az országnak legszebben, legtervszerűbben szabályozott városa.

De azután, amikor a 90-es évek végén a magyar belpolitika kezdett terméketlenné válni, az állami akció Szegeden alábbhagyott. Szomorú fejezet Szeged életében, midőn a két új egyetem székhelyének kijelölésénél az ország második városát indokolatlanul, igazságtalanul és sértő módon mellőzték. Minket azonban köt Ferenc József királyi ígérete, melynek megvalósulásához annál nagyobb lelkesedéssel látunk hozzá, mert éppen Szeged volt az, ahonnét kormányzó urunk az ország újjáépítésének munkájára elindult. A nagy árvíz megkímélte Szeged belvárosának azt a magvát, amely a fogadalmi templom és a Tisza között terjed el, ott a régi kis házak állva maradtak és a legújabb időkig rontották Szegednek a Tiszára néző monumentális frontját. Most hatalmas egyetemi telepet építünk ezen az óriási térségen. Bízvást mondhatom, hogy beltelki elhelyezésben nincs Európának egyetlen olyan szép, egységes és monumentális egyetemi telepe, mint amilyen éppen a szegedi lesz. A kormánynak ezt az igyekezetét nagyban megerősítette Szeged város hatalmas áldozatkészsége, mely a mostani nehéz időkben a telkeken felül 3,2 millió aranykoronával járult az építés költségeihez, ennek ellenében azt az ünnepélyes Ígéretet nyerve a magas kormánytól, hogy Szegednek meg kell kapnia, amit Debrecen megkapott. Köszönet a város közönségének és adózó polgárainak csodálatos áldozatkészségükért, mellyel városukat most már nemcsak az egyetemi városok, de a nagyvárosok sorába is emelték. Különösen ki kell azonban emelnem Somogyi Szilveszter polgármester urat, aki áttörve a vidékiesség szűk korlátait és elérve a német nagy kommunitások városépítő és városszervező polgármestereinek színvonalát, Szegedet a magyar nemzet közművelődési és gazdasági életének egyik erőforrásává teszi!”

Klebelsberg Kuno és Bud János. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

A kultusztárca programmja. A vallás- és közoktatásügyi tárca költségvetése alkalmából 1925. február 20-án tartott beszéd. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 521-522.)

“Három vidéki egyetemünk van. (…) Itt van Szeged, Budapest után a legnagyobb magyar város, amely évtizedeken át becsületes küzdelmet folytatott azért, hogy egyetemhez jusson. És most bámulatos áldozatkészség mutatkozik Szeged részéről. Még be sem fejezték a Boldogasszony fogadalmi templom építését amely óriási építkezés, már is felajánlottak akkora összeget, amelyből számításom szerint, a belgyógyászati és sebészeti klinika majdnem meg lesz építhető. Ha ekkora áldozatkészség nyilatkozik meg egy vidéki városnál azért, hogy egyetemet kapjon és végre is ez a 130-140.000 lakosú magyar város maga is alimentálni tud a maga igényeivel egyetemet, nagyon nehéz lenne a választása annak a miniszternek, aki egyik-másik egyetemet halálra akarná ítélni. Menjünk végig egyébként az egyes karokon. Itt vannak a jogi karok. A felekezeti iskolák ügyének igazán őszinte, meggyőződéses híve vagyok. Amióta miniszter vagyok, a szervezett népiskolák túlnyomó része felekezeti iskola volt. Azonban azt gondolom, hogy a huszadik században a jogi diszciplína tanítására mégsem a felekezetek vannak hivatva. Ha tehát van valami felesleges ebben az országban, akkor semmiesetre sem a négy egyetemi fakultás, hanem az a három felekezeti jogi akadémia, amelynek nincs is számottevő hallgató közönsége és amely tudományosan sem produkálhatja, minden jóakarat mellett azt, amire szükség van. Vegyük az orvosi kart. Hallom, hogy itt egyesek azt számítgatták ki, hogy Budapesten, miután sok a hallgató, kisebb átlag kerül egy-egy hallgatóra, ha az egyetemi költséget felosztjuk a hallgatók száma között. Ez nagyon szomorú statisztika, mert azt jelenti, hogy egy-egy tanárra, egy-egy klinikára, egy-egy laboratóriumra igen sok hallgató esik. Vegyük csak a dolgot a sebészetnél. Ha az a hallgató a gyakran előforduló műtéteket az orvosi fakultáson maga nem csinálhatja meg, hanem az auditórium negyedik, ötödik sorából csak nézi, hogy mit csinál a műtő, akkor még az ellenségemnek sem kívánom, hogy egy olyan orvos, aki maga itt műtétet nem csinált, a vidéken például egy hasfelmetszést vagy más hasonló műtétet végezzen. (Úgy van! – Barla-Szabó József: Mind a négy orvosi karra szükség van!) Erre nézve semmi kétség nincs.”

A Bethlen-cirkusz erőművésze. Forrás: Borsszem Jankó 1930.

A magyar kultusztárca. A nemzetgyűlés 1926. május 11-iki ülésén, a kultusztárca költségvetése beterjesztésének alkalmából tartott beszéd. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 557., 569.)

“Ha egy rövid visszapillantást vetünk arra a négy esztendőre, amely négy év óta szerencsém van a kultuszminisztérium élén állani, akkor azt látom, hogy az 1922/23. évi költségvetésben népoktatás céljaira kereken 8,300.000 pengőt fordítottunk, ma pedig 41,200.000 pengőt fordítunk. Ezzel tehát önként megdől az a szemrehányás, amelyet többször hallottunk, hogy a kultuszminisztérium nem törődik eleget éppen a népoktatási kérdésekkel. Vallási célok támogatására az 1922/23. költségvetési évben 624.000 pengőt irányoztunk elő, most pedig 4,600.000 pengőt. Ezzel szemben, ahol ezeknek az összegeknek sokszorosai vannak, az annyit hánytorgatott egyetemekre, amikor miniszter lettem, 7,500.000 pengőt fordítottunk, ma pedig 17,706.000 pengőt, az emelkedés tehát hasonlíthatatlanul kisebb, mint a népművelési és a vallási célok támogatásánál. Én tehát teljes jogosultsággal a leghatározottabban tiltakozom az ellen a vád ellen, mintha a kultuszminisztérium a magas kultúra intézményeivel többet foglalkoznék és ezekre nagyobb áldozatokat hozna, mint a nép széles rétegeinek kiművelésére.”
…..
“Kérem a t. Nemzetgyűlést, hogy azoknál, amiket elmondandó vagyok, álljunk meg egy pillanatra és ez Szeged városának csodálatos áldozatkészsége. (Halljuk! Halljuk!) Mikor Szeged városában nemregiben lentjártam, »vitam et sanguinem« hangulatot találtam. Azt mondják, hogy ők akkora súlyt helyeznek arra, hogy Szegeden klinikai telep keletkezzék, hogy 4,200.000 aranykoronát bocsátanak a kultusztárca rendelkezésére, hogy ott a klinikai telepek megépíthetők legyenek. 4,200.000 korona a mai kamatozási viszonyok között óriási összeg és ha Szeged város közgyűlése – itt nem volt nézeteltérés a közgyűlés jobboldali és baloldali elemei között – egyhangúlag megszavazta ezt, akkor a magyar kultuszminiszternek kötelessége ezen a helyen is kijelenteni, hogy ezek előtt az emberek előtt le kell venni a kalapot. (Élénk helyeslés és éljenzés jobbfelől.)

Pár hét múlva megkezdjük a szegedi klinikák építését két klinikával, a gyermekklinikával és a nőgyógyászati és szülészeti klinikával. Ezt a két klinikát azért vettük elsőnek, mert az Alföldnek éppen eme déli részében rendkívül nagy a gyermekhalandóság és ha mi a nemzet fizikai állagát sértetlenül meg akarjuk őrizni, – mert hiszen nemcsak szellemi, hanem testi kultúra is van – akkor azt hirdetem, hogy nincs sürgősebb, mint az itteni szülészeti és gyermekklinikát kiépíteni, amelyek a gyermekhalandóság és a gyermekbetegségek ellen veszik fel a harcot. A következő lesz a bőr- és bujakórtani klinika kiépítése, ugyancsak Szegeden, amelyre szintén égető szükség van, mert ezek a betegségek a háború ideje óta hihetetlenül elterjedtek és a védelmet elsősorban is csak szakképzett orvosok szervezhetik meg.

Nekem kis auditóriumokra van szükségem az orvosképzésnél, hogy az orvostanár minden egyes leendő orvossal személy szerint foglalkozhassék, ahol annak a leendő orvosnak módja van a legfontosabb és a legsürgősebb műtéteket ismételten elvégeznie, hogy a szükséges manuális ügyességgel mehessen ki az életbe. (Helyeslés.) Itt nem tré fáról, nem teóriáról, nem garasról van szó, hanem emberéletről, (ügy van! Úgy van! Taps jobbfelől.) Magyar emberek ezreinek életét rosszul képzett orvosok kezére ki nem szolgáltathatjuk. Ennyit akartam szólni a szegedi áldozatkészségről.”

Gr. Klebelsberg Kuno könyvtára Hidegkúton. Forrás: SZTE Médiatéka

Beszéd. Államtitkárrá való kineveztetésemnek tízéves fordulója alkalmából 1924. január 12-én. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 619., 621.)

“Ha széles, népies intézkedéseket teszünk kultúrpolitikánk terén, ne felejtsük el azt, hogy minden népművelési akciónak a gerince, alapja a mindennapi elemi iskola. Elsősorban ennek fejlesztésére kell fordítani a rendelkezésre álló anyagi eszközöket. Kultúrpolitikai tekintetben végzetes hiba volt, hogy azelőtt jóformán csak a nemzetiségi vidékekkel törődtünk, a színmagyar földet pedig elhanyagoltuk; nemzetiségi vidékeken palotákat építettünk és ezeket a palotákat most elvesztettük, az Alföldön és Dunántúl pedig itt állunk elegendő népiskola nélkül. Ezért kevéssel azután, hogy itt tíz év előtt államtitkár lettem, azonnal kijelöltem Pogány Frigyes kedves munkatársamnak – koronatanú; itt van köztünk – azokat az irányelveket, amelyeket népoktatási kultúrpolitikámban követni akarok. És pedig, hogy ezeken a színmagyar vidékeken kell az elemi iskolákat fejleszteni, a dunántúli latifundiumokon, a pusztákon és főleg az alföldi tanyákon. Ide kell most koncentrálni erőinket, ezeknek magyar népét kell megfelelő egészséges iskolaépületekkel ellátni. Ε célra kérek ma is több milliárd beruházási hitelt a pénzügyminisztertől.

Mélyreható intézkedéseket tervezek az egyetemekre nézve. Sokan azzal a váddal állottak elő, hogy túl sokat teszek a magas kultúra érdekében. Én ezekre a támadásokra nem válaszoltam, mert forrásuk demagógia vagy intrika, de itt megmondom ezen intézkedéseim legmélyebb rugóit és ez: a magyar nemzet ma nagyszerű harcot folytat, gyönyörű erőfeszítést tesz, mely szépséget visz egyébként sivár korunkba. Meg akarjuk mutatni szellemi téren értékünket és azt, hogyha minket el akarnak törülni, akkor a kultúra egyik pótolhatatlan munkását ölik meg, mert mi az emberi művelődésnek többet tudunk nyújtani, mint a körülöttünk levő államok. Nemzetünk fennmaradásának biztosítása végett van szükségünk magas kultúránk megmentésére, melyet ezer év nemzeti munkája s különösen a három utolsó nemzedék megteremtett.”

Portré 1930. Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei

Egyházaink történeti felelőssége. Megjelent a »Nemzeti Újság« 1925. április 12-iki számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 635.)

“Egyházainknak annál nagyobb a felelősségük, mentül nagyobb szabadságot élveznek és mentül nagyobb állami segítségben részesülnek. A katholikus egyház teljes erejét akkor képes kifejteni, ha egész szervezetének bénítatlan birtokában van. Hiszen a plébániákat és a püspökségeket még a radikális országok is megtűrik. De már a szerzetes-rendeket rendszerint elnyomják és a felekezeti iskolákat is laicizálják. Nem is szólva az egyházi vagyon szekularizációjáról. Minálunk a katholikus egyház történeti vagyonának zavartalan birtokában van, a katholikus iskolák, sőt szerzetes-rendek nemcsak zavartalanul működhetnek, hanem még nagy állami segélyben is részesülnek. A pálya szabad. A magyar katholicizmus kifejtheti azt az egész erőt, amelyet a római egyház szervezete képvisel. De éppen azért óriási történeti felelősség nyugszik is rajta, hogy a magyar tömegeket az erkölcs és hazafiság útján megtartsa.
Protestáns egyházaink szegényebbek, de éppen azért az állam részéről aránylag nagyobb segélyezésben részesülnek. Ezt a segélyezést az állam pénzügyi helyzetének fokozatos javulásával még ki kell majd építeni.”

Új célok felé. Megjelent a »Pesti Napló« 1926. december 19-iki számában. (Lásd: Beszédei, cikkei, törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927. 675.)

“Azzal végzem, amivel kezdettem: új nagy célkitűzések előtt állunk és e célok között talán a legfontosabb, hogy a magyar műveltség toronymagasan emelkedjék Kelet-Európa népei fölé.”

Csoportosítsd a dokumentumtípusokat!

Mobileszközökön ehhez a játékhoz a fekvő (horizontális) nézetet javasoljuk.

Gondold tovább az olvasottakat!

Válassz egyet a Klebelsberg Kuno által felvetett témák egyikéből, és írj politikai beszédet napjainkra aktualizálva! Klebelsberg remek szónok volt. Kövesd példáját, add elő az írásodat!

Készült a Közgyűjteményi Digitalizálási Stratégia keretében 2021-ben
Farkas Katalin, Hernek István, dr. Laczkó Sándor, Muzs Krisztina, Teutsch Ágota

© 2021 Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtára – Minden jog fenntartva.