A széles érdeklődési körű, kitűnő eredménnyel érettségizett diák eleinte mérnöknek készült Budapesten, majd részben bátyja hatására átiratkozott a jogi karra, ahol tanulmányait 1889-ben fejezte be. Még csak joggyakornok volt a Budapesti Királyi Törvényszéken, amikor megjelent első, pályadíjjal jutalmazott publikációja Magyarország és Ausztria közjogi viszonyairól. Ez a mű az egyik első olyan munka volt, mely a közjogban szakított az ún. történeti módszerrel.
1891-től az Igazságügyminisztérium munkatársa. Több nemzetközi konferencián (I. és II. Hágai Konferencia, párizsi nemzetközi konferencia stb.) vett részt, ezzel egyidőben több törvényjavaslat, nemzetközi szerződés előkészítésének, kidolgozásának részese. Ő viszont leginkább oktatóként szeretett volna dolgozni: „Legjobban szerettem volna valamelyik jogakadémián a közjogi és politikai tanszéket betölteni, ami út lett volna az egyetemi tanársághoz” – írta visszaemlékezéseiben (Polner, 2008, 135.)
1893-ban írta meg saját maga által legfontosabbnak ítélt munkáját, A végrehajtó hatalom a magyar alkotmányban című értekezést. Két év múlva a magyar közjog magántanára lett a budapesti egyetemen, ahol 1905-től már rendkívüli tanár. 1914-ben Pozsonyba került az Erzsébet Tudományegyetemre, ahol komoly munkát végzett az új intézmény kiépítésében, melynek 1918/1919-ben rektora is volt. Trianon után alma matere Pécsre került, ahol tanári teendői mellett szintén jelentős egyetemszervező munkát is végzett.
Mivel szeretett volna közelebb kerülni szülőhelyéhez, a Békéscsabához tartozó Fürjeshez, elfogadva a meghívást, 1923-ban Szegeden lett a Közjogi Tanszék vezetője, s ezt a tisztséget nyugdíjazásáig betöltötte. 1928/1929-ben a Jog- és Államtudományi Kar dékánja is volt.
70 éves korában, 1935-ben vonult nyugdíjba, ebből az alkalomból munkatársai egy kétkötetes emlékkönyv kiadásával tisztelegtek munkássága előtt. Nyugdíjasként is tartott előadásokat, illetve 1938-ig ő lett a Diákvédő Iroda vezető egyetemi tanára.
Munkásságára jellemző volt, hogy mindig kiállt az általa képviselt értékek mellett. A parlamentarizmus, az alkotmányosság, a nemzeti önállóság voltak vezérelvei. Mélységesen elítélte a megkülönböztetést. Egyike volt annak az 59 keresztény értelmiséginek, akik 1938. május 5-én kiáltványban tiltakoztak az I. zsidótörvény ellen.
Tudományos elismerései
Érdekességek:
A kül- és belpolitikai tényezők 1938-ban arra ösztönözték a kormányt, hogy törvényjavaslatot nyújtson be a „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”. Ebből született meg az I. zsidótörvény, mely előírta, hogy öt éven belül az üzleti és értelmiségi pályákon az izraelita vallásúak számát 20%-ra kell csökkenteni. Ennek a törvénynek a parlamenti vitája május 5-én kezdődött. Ezen a napon jelent meg a Magyar Hírlap, a Népszava és a Pesti Napló hasábjain az tiltakozás, melyet keresztény írók, művészek és közéleti szereplők írtak alá. Ebben hangsúlyozták: „Gondolja meg minden kortárs, mekkora felelősség terheli, ha a lelkiismereti tiltakozás ellenére is megszületik egy törvény, melyre valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia!” Néhányan az aláírók közül: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Tersánszky Józsi Jenő, Vikár Béla, Zilahy Lajos – és Polner Ödön.