Egy Székudvar nevű kis faluban született, ami közelebb van Gyulához, mint Aradhoz, de ma már Románia területén található. Édesanyja korai halála miatt békési nagynénjei nevelték fel, szeretetteljes légkörben. A vidéki értelmiségi környezet sokszínű és a békési református gimnázium nyitott légköre alapvetően határozta meg későbbi világnézetét.
Ezen a tájon közelről ismerte és szerette meg a Körös-vidéki Alföld világát, az ott élők mindennapjait és kultúráját. A falvakban zajló gazdálkodás, a mindennapi használati tárgyak, a néphagyományok felnőttkori kutatómunkáját is megalapozták.
Még fiatalon összeállított ugyan egy kis “házi múzeumot”, de gimnazistaként főleg a gyorsírásban jeleskedett. Gimnáziuma régiséggyűjteményének ajándékozott kettő aquincumi római téglát; ezek később a békési múzeumba kerültek és még ma is ott találhatók.
Felsőfokú tanulmányait Kolozsvárott, a Ferenc József Tudományegyetem történelem-földrajz szakán végezte, ott is doktorált 1910-ben. Doktori dolgozatát Békés város népi építészetéből írta, amihez elkészítette saját településtérképét, lerajzolta és összeírta a házakat, tanyákat.
Első munkahelyei a makói, majd a jászberényi gimnázium és a múzeum voltak. Érdeklődése azonban egyre inkább a múzeumi munka felé vitte és később, amikor már a szegedi, majd a pesti egyetemen tanított, akkor is a néprajzzal és a régészettel foglalkozott inkább. A Kolozsvárról Szegedre került egyetem Régiségtudományi tanszékén oktatott 1924–1946-ig, ahol tanszékvezető is volt 1937–1946-ig. 1940-1941-ben a Bölcsészkar dékáni tisztségét is betöltötte, s eközben minden erejével támogatta a Móra Ferenc vezette szegedi múzeum működését is. 1946-tól pesti egyetemi tanár lett, ahol az őskorral foglalkozó intézetet vezette. Sajnálatos, hogy távozása után a szegedi régészeti intézet fejlődése megállt, sőt az 1950-es években szünetelt is. A Banner János által összeállított régészeti gyűjtemény sem maradt meg az egyetemen, hanem a múzeumba került.
Szívügye volt, hogy a tárgyi emlékeket őrző múzeum és az oktatási feladatokat ellátó egyetemi intézet minél több szálon kapcsolódjék össze. Banner János mialatt oktatott a szegedi egyetemen, közben önkéntesként gondozta a városi múzeum numizmatikai gyűjteményét, illetve vezette a környéken folyó ásatások egy részét is. Sőt, a régészeti munkába nem csak az egyetemi hallgatókat, hanem a hódmezővásárhelyi középiskolás diákokat is bevonta. Az ásatások végeztével többször tartott előadást a környékbeli tanyavilágban élőknek arról, hogy mi történik körülöttük.
Az egyik ilyen alkalom végén egy idős bácsi így búcsúzott tőle:
„Eddig is szerettük mi, professzor úr, ezt a mi földünket, de ezután, hogy tudjuk, milyen kincseket rejt, még sokkal jobban szeretjük majd.”
Dömötör, 1989, 73.
Ebből is látszik, hogy távol állt tőle az értelmiségiekre sokszor jellemző távolságtartás a falusi emberekkel szemben; sőt, a közösségekért aktívan tenni akaró emberként segítette a pályakezdő fiatal tanárokat, muzeológusokat. Óráin pedig nemcsak a szaktudományban, hanem viselkedési és illemtani ismeretekkel is gyarapodhattak a hallgatók.
Helyismereti, regionális történeti tudása kiemelkedő volt, amit régészeti, néprajzi, térképészeti és tájföldrajzi ismeretei egészítettek ki. Szívügye volt Békés megye és a Dél-Alföld szellemi fejlődése is. Úgy vélte, ennek alapjai a tájat jól ismerő és bemutató múzeumok, a színvonalas iskolák és a folyamatosan fejlesztett könyvtárak lehetnek. Megszervezte az Alföldi Régészeti Kataszteri Intézetet és évtizedeken keresztül szorgalmazta az országos intézet felállítását; ezzel megalapozta a hazai régészeti topográfiát, azaz a régészeti lelőhelyek szakszerű térképes nyilvántartásának módszertanát.
Munkássága három fő területet ölelt fel: történelem, régészet és néprajz. Ahogy foglalkozásai is háromfélék voltak: középiskolai tanár, múzeumi munkatárs és egyetemi oktató, kutató. Kortársai belföldön és külföldön egyaránt elismerték, tisztelték, igazi polihisztornak tartották és máig az egyik legjelentősebb ősrégészként tartják számon Magyarországon.
A sokféle tudományághoz értő, azokat tudományos szinten művelő embereket értjük alatta. Jellemző, hogy sokrétű tudásukat mások is elismerik, sőt gyakran csodálattal veszik körül őket. Az utolsó polihisztorok jellemzően épp a XX. század elején éltek, hiszen azóta minden egyes tudományág önmagában is szerteágazóvá, rendkívül összetetté vált.
Az emberiség legkorábbi történetével, az őskorral foglalkozó régészt nevezzük így. A magyarországi őskor a rómaiak megjelenéséig tart, azaz magába foglalja a kőkort, rézkort, bronzkort és a vaskort is.
Fontosabb művei között tartják számon például a Békés község területének története a honfoglalás koráig; a Hódmezővásárhely története a honfoglalás koráig; a Die Péceler Kultur és a Bibliographia Archaeologica Hungarica 1793–1943 című munkákat. Tudományos munkái közül többet is szándékosan vidéki kiadványokban jelentetett meg.
A rézkori Körös/Criš–Starčevo kultúra felismerése, első leírása és elnevezése az 1930-as években Banner János érdeme, akinek hódmezővásárhely-kopáncsi ásatása (1931) a maga nemében és méretében a világ egyik legnagyobb szabású feltárása volt akkor. Jelentős eredményei között tartják számon a hódmezővásárhelyi múzeumban őrzött, neolitikus keltezésű kökénydombi Vénusz előkerülését és nemzetközi publikálását is.
Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, elnöke az MTA Régészeti Bizottságának. Számos külföldi (szerb, német, angol és osztrák) tudományos testületben is rendelkezett tagsággal. A kiemelkedő helytörténeti, honismereti tevékenység megbecsülésére született Békés megyei kitüntetést, a Márki-emlékplakettet, legelőször Banner János kapta meg 1971-ben. 1971-ben Budapesten hunyt el, temetésén László Gyula mondott búcsúbeszédet
15 évesen kezdte el gyűjteni és egész életében gondozta a dédapjáig visszanyúló családi hagyatékot (iratokat és leveleket), és azokról gondosan még jegyzéket is vezetett.
Az 1920-as években több ízben is feltárások folytak a Makóhoz közeli, marosparti Bökény-halmon, amiről a helyi szóbeszéd azt tartotta, hogy Attila sírját is rejtheti. Móra Ferenc így írt erről egy levelében: “Úgy látszik Attila azért nem akar jelentkezni akkor se, ha ő keresi. No nem baj.” Banner később az Alföldön talált újkőkori települések, bronz- és rézkori leletek, valamint népvándorláskori temetők szakértő feltárásában is jelentős szerepet töltött be.
1957-ben Kossuth-díjra terjesztették fel, ám a kitüntetést végül nem vette át. A díjat nem utasította vissza, mondhatni inkább, “rosszul reagált” a hírre, miszerint neki ítélték oda. “Nem utasította vissza a kitüntetést. Csak annyit közölt a megfelelő fórummal, hogy az időpontot nem találja alkalmasnak a díj kiosztására” - írja az esetről Bóna István, egykori tanítványa és munkatársa. A kitüntetés ügye végül egész további életére kihatott és a hazai régészeti szakma számára is pótolhatatlan veszteség volt. (Kossuth-díjat régészként máig összesen ketten vehettek át.)
Egyetem Szegeden
Dézsi Lajos