“… jártam az órákat, hallgattam a tanárokat, és eléggé szomorú kép alakult ki. A nagy egyéniségek, a nagy professzorok már nem voltak az egyetemen – ezeket eltávolították –, és sehol nem találtam olyan tanárt vagy olyan órát, amelyik igazán érdekelt volna. Néprajz szakot vettem fel abban a reményben, hogy a népi társadalom kutatását valamilyen formában megvalósíthatom, mintegy a szociológia álruhájaként, és azután valamilyen választ kapok arra a másik kérdésre, amely engem nagyon izgatott, hogy ez a sajátos magyar kultúra, ez honnan is jön, mi magyarázza meg, hogy Európa közepén egy teljesen más nyelvű, teljesen más kultúrájú nép él, és hát ilyen hosszú ideig fennmaradt. A magyar kultúra eredete tehát izgatott már a kezdetektől fogva, és úgy gondoltam, hogy a két érdeklődési területemet – a társadalom megismerését és a magyar kultúra történetét, eredetét – az egyetemen tanulhatom és vizsgálhatom.

Az igazság azonban az volt, hogy erre nem nagyon sok lehetőség volt, úgyhogy  elkezdtem felsőbbéves hallgató társaimtól érdeklődni, hogy hol lehet valamit tanulni, ki az a tanár, akitől nagyon sokat lehet tanulni, és így jutottam el az orientalista professzorokhoz – Németh Gyulához és Ligeti Lajoshoz. Egészen különleges volt, ahogyan ők fogadtak, hiszen mind a ketten az Eötvös Collégiumnak voltak előbb növendékei, majd tanárai, és 1951-ben, ekkor már egy szabályos Eötvös collégista felvételi rendszert vezettek be: csak az vehette fel az ő speciális óráikat, akik kereszül mentek ezeken a felvételi beszélgetéseken, fejtapogatáson. Ezt velem is elvégezték, és hát megint részletekre hadd ne térjek ki, a végén Ligeti Lajosnál kötöttem ki, aki akkor éppen egy tibeti szakot indított. Ez öt évenként indult, és hát szüksége volt olyan hallhatókra, akiknek nyelvismerete volt, és én akkor már oroszul, angolul és németül olvastam, franciául is valamit, tehát nem volt gondom a szótáraknak a nem keleti részének a használatával. Tehát azt mondta, üljek le, tanuljak tibetit, még akkor is, hogyha ez nem volt eredetileg a terveim között. Én nagyon hosszan gondolkoztam ezen, hogy miért is akarnék én tibetit tanulni, amikor ennek nem sok köze van sem az én szociológiai, sem pedig a magyar kultúra hagyományai, története kutatásának, azonban végül is olyan mértékben lenyűgözött Ligeti Lajosnak a tudása és tudományos felkészültsége, hogy úgy gondoltam, hogy ha nem is leszek én tibetista, de megtanulom tőle a módszert, megtanulom tőle a tudomány fogásait. Ez az elképzelésem bevált. […] Végül is úgy gondoltam, hogy a tibetisztikának Magyarországon olyan iskolája van, amelyhez érdemes csatlakozni, ahol érdemes tanulni.