„Bármennyire is kitűnő klinikusok és bravúros operatőrők voltak a 20. század első felének magyar sebészei, figyelmük nemigen terjedt túl a diagnosztikán és a műtét kivitelének technikai részletein. Sokan vallották Ambroise Paré-val, hogy »Je l’ai operé, Dieu la gari« (én megoperálom, Isten majd meggyógyítja). Kétségtelen, hogy a gyors és szövetkímélő technikával végzett műtét sokban segíti a műtét utáni gyógyulást, de ma már közismert, hogy a megfelelő műtét utáni kezelés nélkül sok súlyos beteg nem éli túl ezt az időszakot. Erre mondták némi cinizmussal, hogy »a műtét sikerült, de a beteg meghalt«. A szemléletváltás csak lassan következett be ezen a téren. […] Az ilyen gondolkodás tartotta fenn nálunk viszonylag sokáig a sebész–belgyógyász közti ellentétet […]. Ez még tulajdonképpen középkori eredeztetésű, amikor a chirurgusok és a borbélyok közös céhet alkottak, a tanult doktorok viszont egy külön kasztot képviseltek, és lenézték a kézműves-iparos sebészeket. […]. Egyik neves belgyógyász professzor könyvében így ír erről: »…és akkor az orvos a sebészhez fordul…«, ti. ha »operáltatni« akar. Ez a felfogás nagyon bántotta Petri Gábort, hiszen rendkívül művelt, kulturált ember és jól képzett sebész volt. Már akkoriban is azt vallotta, hogy »a sebész olyan belgyógyász, aki operálni is tud«.”
Kovács Gábor szívsebész professzor Petri Gábor-emlékelőadásából, 2009